Még előrébb hozott választásokat!
Kedves barátaim, úgy tűnik, hogy országunk számára az ad. 1001. és 2009. közötti években folytatott közérdekű működtetési kísérletek tökéletesen eredménytelennek bizonyultak, befuccsoltak. A különféle próbálkozások vakvágányra futottak, állandósult rövidzárlatot, válságról válságra történő bukdácsolást hoztak, mindenféle tartós megnyugvás nélkül. A fölbukkanó ígéretek sosem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ez a történelmi belátás pedig feljogosít minket a megfelelő és felelős kiút megkeresésére.
Mert mi is a helyzet? Amióta saját szűkre szabott országunk kereti közt vagyunk kénytelenek boldogulni, megélni, s nem járhatunk el beszerző körutakra az Atlanti-óceán partjáig, az Ibériai-félszigetig, azóta a létünket finanszírozó forrásokat többnyire csak kölcsönként és nem zsákmányként tarthatjuk nyilván. Az előbbit vissza kell adni, méghozzá busásan, azt utóbbit pedig még meg is lehet fejelni, ki lehet pótolni. Mindamellett nem szabad elfeledkezni a dolog lélektani vonatkozásairól: kölcsönből élni szűkölő, lélektöppesztő, kiszolgáltatott érzés, míg rabolni, tehát vissza nem térítendő támogatást szerezni, szigorúan önkéntes és lelkes felajánlók útján viszont önbizalmat fokozó, lélekemelő. Utóbbi az életkort meghosszabbító kedvező egészségügyi hatásai révén képes ellensúlyozni a vagyonbehajtó inkasszó során felmerülő idő előtti elhalálozásokat.
Elég sehova nem vezető reformokból. A bajok akkor kezdődtek, amikor önmagunkat kezdtük el fosztogatni, saját magunktól kezdtünk lopni, és ha egy ilyen hiányos zárt rendszerbe kívülről nem viszünk be valamilyen forrást – zsákmányt vagy hitelt – akkor az a rendszer rendszerint gyorsan összeomlik. A gazdagok gazdagodnak, a szegények pedig szegényednek, s utóbbiak szeretnék előbb-utóbb valahogy megfordítani ennek az egyirányú tőkeáramlásnak az irányát, ha már a napi vizuális képernyős nyugtatás vagy etilalkohol jelentette rövidzárlat sem kínál megfelelő formát e felismerés elkendőzése előtt.
Ezt a folyamatot hívjuk az erőforrások újraszabásának, újradiverzifikálásának. Tisztességesebben, az új rend és hitelesítői megmondják, hogy eztán ki nyúlhat a húsosfazékba. A fazék és a benne lévő hús mennyisége persze ettől még nem változik.
Ennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni. Hajtsuk végre önként a nagy történelmi fordulatot! Nem az országgyűlést kell feloszlatni, hanem az országot. Csődöt kell jelenteni, majd végelszámolással meg kell szüntetni a válságállamot. Adósságostól, terheivel és követeléseivel együtt.
Mivel tengerpartunk nincs, így a szomáliai kalózok példája sajnos nem járható megélhetési forrásként. Más, kézenfekvő utat kell keresnünk. Nézzük, mihez is értünk. El kell vegyülni a világban. A feladat is változatlan, ugyanazt kell tenni mint eddig, trükközni, csalogatni, ügyesen kiskaput keresni, de már a mások bőrére. Mindenhol jelen lenni, s mindenhonnan lecsípni a magunk összegét, leszedni a sápot, esetleg egy részét egy közös tikos segélyalapba utalni, amiből majd visszavesszük az országot. Az egyik legfontosabb elem, a konspiratív érintkezés kevesek által értett titkos nyelve, a magyar is megvan hozzá.
Itt a sosem látott kedvező alkalom, amíg a világválság zűrzavara tart paravánt mesterkedésünk elé. Senkinek se fog feltűnni az ország eltűnése, igazán eddig se sok vizet zavartunk a világban, s a hungarikumokat lelkes tajvaniak szállítják majd. Mi pedig titkos katakombáink mélyén kivárjuk a kedvező pillanatot, hogy átvegyük a világuralmat. Exportált politikusaink bármely fejlett demokrácia ellenállását és immunrendszerét pillanatok alatt képesek megtörni. Avatott szakértőink olyan ködöt és káoszt fejlesztenek, amely teljesen összezavarja a legkoncentráltabb, legélesebb elméket is.
Igen, a zavaros a mi életelemünk, ahol boldogulni tudunk, s ez a glóbusz, hála nekünk, ilyen lesz. Ahogy minket ismernek: ha van egy magyar barátod, ellenségre már nincs is szükséged. Kettő az egyben. Új időszámítás jön. Nem szeretnék a világ bőrében lenni.