Betegség-biznisz
A Távol-Keleten, a régi Kínában akkor fizettek az orvosnak, ha az ügyfele egészséges maradt. Vagyis, ha hozzá tudta segíteni a gyógyító szakember az egészsége megőrzéséhez, a kondíciója megtartásához a gondjaira bízott polgártársát. Mifelénk máshogy mennek a dolgok.Eltökélten tesszük tönkre magunkat, pusztítjuk az egészségünket és ehhez a környezetünktől minden támogatást meg is kapunk. Majd ha beüt a baj, mert előbb-utóbb biztosan beüt, akkor elvárjuk, hogy energiát és pénzt nem kímélve helyrepofozzanak, megmentsenek minket, visszarángassák megtört porhüvelyünket az életbe.
Mert az egészség nem üzlet, ugye. Fújták nagyra a lufit az elmúlt években mifelénk a politikai egysejtűek és kapcsolt részeik. Sajnos nálunk tényleg nem üzlet még eléggé az egészség, annak megtartása semmiképp. Ha így lenne, nemcsak tovább élnénk, hanem okosabban, jobban és boldogabban is. Pontosítsunk, ami sokkal nagyobb üzlet mifelénk, az a betegség. A magyar betegségipar és betegségüzlet arányait tekintve az egyik legnagyobb a világon.
Elég csak rátekinteni a magyar egészségügyi, helyesebben betegségügyi rendszerre és az erre fordított kiadásokra, azok arányára. Hogy mennyi jut az optimálist sokszorosan meghaladó, rákosan túlburjánzott, rossz hatásfokú kórházi ellátórendszerre és ezzel szemben mennyi megelőzésre és szűrésre. Ez itt a legfontosabb kérdés. Nem pedig a vizitdíj, kórházi napidíj, receptdíj és társaik, s az emiatt félrevert harangok.
Utóbbiak nem arra szolgálnak, szolgáltak volna, hogy normális rendszerbe tereljék a bicegő magyar betegségügyet, hanem éreztessék felhasználókkal, hogy nincsen ingyenebéd. Mindennek ára van. Mégpedig az egészségügyben igen komoly ára. Mivel az egészségügy, a gyógyászati és gyógyszeripar a világ első három legnagyobb pénzeket mozgató legális ágazata között szerepel, holtversenyben a fegyvergyártással, illetve az energetikai ágazattal karöltve, rögtön nyomukban az élvezeti cikk (egyebek közt az alkohol és dohány) iparral és a showbusinessel.
Apropó a hazai betegségiparnak kell azzal is megküzdenie - ráadásul igen költségigényes módon, hatalmas ráfordításokkal -, hogy a különösen önpusztító, például alkoholista, dohányos magyar lakosságot pátyolgassa. Vagyis az amúgy is hiányos egészségügyi kassza ( mindjárt azt is megnézzük, hogy honnan az a hiány) a sajátos helyi vonások miatt kiugróan sokat költ a társadalom önpusztító egyedeinek rehabilitációjára. Amelyet, ha már a pénznél tartunk, olcsóbb lenne esetleg megelőzni. Az pedig nem érv, hogy ezek az emberek például a jövedéki adóval, a szesz és a dohány árában úgyis megfizetik a kezelésük költségét, mert az állami kiadási-bevételi mérleg ezzel is komoly mínuszban van.
De azt azért hangsúlyoznám, hogy nem is csak a puszta kiadások nagyságrendje fájó, hanem az ennek ellenére tönkre ment, önpusztító életek elvesztése és társadalmi romboló hatásuk. Azt sem árt megjegyezni, hogy a jelenlegi hazai betegségügyből sokan élnek, és nemkevesen meglehetősen jól. Tehát komoly ellenérdekeltség van a rendszer legkisebb változtatásával szemben is.
Vissza a kasszához. Miért a komoly hiány. Egyrészt kevés a befizető, kevesen állják a cechet, másrészt minden összevetés szerint is kiugróan sok itt a beteg ember, harmadrészt fenntarthatatlan, pazarló a hazai betegségügy rendszere.
Bizony, pazarló. Intézményi és emberi oldalról is. A hozzáértők szerint úgy háromszázezer lakosságszám esetén indokolt, célszerű fenntartani egy hatékony és a korszerű technikákkal és szakemberekkel fölszerelt kórházat. Nálunk hatalmi, politikai okokból minden érintett ragaszkodik a maga meglévő drága és nem túl színvonalas helyi kórházához is. Még akkor is, ha legfeljebb csak 30-40 ezer embert láthatnak el bennük, s kőhajításnyira 70-80 kilométeren belül akár féltucatnyi más hasonló gyógyintézet is akad. Legalább háromszor annyi (kiszámíthatatlan színvonalú) kórházunk van tehát, mint amennyi célszerű lenne, és fenntartásuk kétszer annyiba kerül, mint amennyiből okosabban ki lehetne hozni.
Ez így finanszírozhatatlan és csak a korszerűtlenséget konzerválja. Fenntarthatatlan volt már húsz éve is, nem pusztán a mostani válság miatt lett ilyenné, legfeljebb a krízis miatt most minden sokkal jobban látszik.
Végül az emberi tényező. Az egyes hiányszakmák és területek kivételével kevesebb, de jobban megbecsült és megfizetett orvosra lenne szükség, pontosabb szakmai követelményekkel és felelősséggel, valamint több egészségügyi szakdolgozóra, ápolóra, rehabilitálóra, hatékonyabb szűrésre.
És persze a legfontosabb, hogy mi hogyan élünk mindezzel a lehetőséggel, illetve hogyan élünk úgy, hogy ne is kelljen élnünk vele. Utóbbihoz kellene mindenkinek minden segítséget megadni. Mert a legolcsóbb betegség is több kerül, mint a legdrágább, az egészségünk.