Az élet szép!
Jól indult a reggel. Ahogy szokott. Méregtelenítés. Kicsi szauna, vízi fitness, úszás a feszített vízben. Tai-csi, Shiatsu és Feng-shui. Otthon vagyok mindegyikben. Lazító tréning. Masszázs. Semmi újság, politika, tőzsde, ilyesmi. Háttérnek a reggeli tévékenőmájas, töltelékarcok pépesített történetei. Átszalad az emberen, mint a kalóriamentes kóla. Kímélő reggeli, kevés koleszterin, sok rost, medvehagyma, makrobiotika, cereáliák, ilyesmi, semmi puffasztó vagy gyomorsav-felkavaró. A túltengésre vigyázni kell. Közel a ló túlsó oldala. A nyugtató dolgok segítenek valamit. A kutya vonyít, a kanári csörömpöl. A halakkal lehet jól relaxálni, olyan jó csendesek. Elindulás előtt gyakran bedobok egy-egy doboz paradicsomosat. Minden rendben. Tükör. Milyen vonzó vagyok így talpig áftersében. Zabálnak a nők. Jönnek rám mint a szétkent mézeszserbóra. Alig tudom elhajtani őket.
Beszállok a gépbe. Halkan felduruzsol a 320 lovacska. Nem automata, szeretem kézben érezni az erőt. Elindulok. Lendület, frissesség, nyugalom. A parkos egyenesben gyorsan elérem a 160-at. De a kertkapu előtti lassító kanyarban vissza másodikba. Häkkinen se csinálná jobban. Surran az automata kapu. Integetek az infrakamerába. A személyzet párás szemmel követi utam a gyöngykavicsos úton. Pedig tudom, hogy a kertész a hátam mögött pofákat vág és a márvány piszoáromat is használja. Apropó, halak. Szardínián láttam ilyen szép gyöngykavicsosat. Onnan hozattam, grammonként. Nem kilóra, mint a jókedvporokat.
Intek a Beethoven-frizurás portásnak. Majd beajánlom a filharmókusokhoz. Vannak kapcsolataim. Sokaknak tettem szívességet. Legfeljebb tehetnek nekem is egyet-kettőt. Magam válogatom az ellenségeimet, a barátaimmal már nincs ilyen szerencsém. A kezem messzire elér, de egyre nehezebben tudom bekötni a cipőfűzőmet. Ráfordulok az útra. Ujjaim Vivaldi ütemére dobolnak a mahagóni borításon, csak a basszus kicsit erős. Pedig a dolgok kezdenek jól menni. Lendületbe jöttek. Persze, vannak még hibák. Lehetne gyakrabban telezöld. De a hibák majd megoldódnak - így mondják, mondjuk mi. A hibák ugyanis arra valók, hogy leküzdjük őket. És mi derekasan küzdünk. Azért vagyunk itt, azért dolgozunk. Kollégáimmal kart a karba öltve. A hétszázát annak a válságnak. És is azért hajtom itt magam éjt nappá téve. 12-14 órákat dolgozom. Hetente. A sok munkareggeli, munkaebéd és munkavacsora. Alig lehet legolfozni a felesleget. Már itt is az épület. Rövid az út. A helikopternek. Beállok az ajtó elé. A parkolós fiú elviszi a kocsit. A portán egy-két feljegyzést átveszek. Föl liften a huszonötödikre. Gond nélkül.
Szeretem a sima meneteket a teniszben is. Mert erős a fonákom is. Titkárnő vár a napi programmal, kávé, halántékmasszázs. Ő az én kiseszem és élő lelkiismeretem - szoktam némi tréfás szemcsippentéssel beavatni közelebbi ügyfeleimet. Ott kerek ahol kell, s ha már nem kerek, nem is kell. Nem értem az embereket. Manapság csak a rengeteg nyavajgás úton-útfélen. Az a sok rosszkedv, panasz, savanyú képek, penészpofák. Megcsontosodott huhogás, besavanyodás és vészmadárság, negatív képzetek. Sehol egy pozitív gondolat. Nem tudják, hogyan kell élni, nyugodtan, kiegyensúlyozottan, magabiztosan és derűsen tekinteni a jövőbe. Pont ilyenkor.
Amikor pedig lehet várakozásteljes biztatással, nem erőből, hanem mosolyogva és kedvesen, megnyugtató lágy engedékenységgel is nézni és intézni a dolgokat, mint mikor azt mondják nekem: Igen, Elnök Úr.