A munka öröme: bohóctréfa
Régen minden jobb volt. Csak azt nem tudni, hogy milyen régen. Régen ugyanis tényleg nem volt munka. (Ma sincs, de az egy másik kérdés.) Pontosabban nem volt a mai értelemben vett, általunk ismert munka. Viszont az uralkodó rétegeken kívül a legtöbb ember egész élete ettől függetlenül folyamatos és állandó munkában telt el. ( Ebben azért már akad némi hasonlóság.) Ritka kivételként egyes ünnepek, háborúk, járványok és egyéb természeti csapások zavarták meg ezt a ritmust. Illetve, ha az ember magát tudatosan kívül helyezte el a társadalmon, vagy az kitaszította a kebeléből. Csavargó lett, koldus, remete vagy útonálló. Ezt a sokévezredes zárt alakzatot alig pár száz évvel ezelőtt bontotta meg a fejlődés. A történelem előtti korokban, illetve sokáig, egészen az ipari forradalom jelentette gyökeres társadalmi, gazdasági változásig nem nagyon különült el az ember élete munkára és nem munkára, dologidőre és szabadidőre.
Onnan nézve a paradicsomban élünk. Innen nézve viszont inkább csak a purgatóriumban, a kevéssé szerencsések pedig még mindig a pokol páclevében párlódnak. Manapság is viszonylag kevés munka teszi ugyanis önmagában elégedetté, boldoggá az embert. Így a többség tulajdonképp szükségszerű rosszként morzsolja végig élete keserves munkás éveit. Vér, verejték és könnyek. A gályapad melletti lét robotját pedig csak egyvalami képes megédesíteni: a munkáért kapott ellenszolgáltatást mértéke – már persze, ha nem a puszta létfenntartás a napi küzdelem tárgya –, és az azért megvásárolható öröm, boldogság, kielégülés, pihenés, szabadság és függetlenség. Vagy ezek illúziója. De mint tudjuk, az illúzió is valóság, csak rövidebb lejáratú.
Leszögezhetjük hát, hogy dolgozni önmagában még nem jó dolog, a mai munkák többnyire nem javít, nevel vagy nemesít, hanem sokkalta inkább megnyomorítja az emberi életet. Különösen igaz ez Magyarországon, ahol a munka a kínjai mellet, cserébe oly kevés ellenszolgáltatást kínál. Az elmúlt években lábra kapott az a szolgamód szajkózott szlogen, hogy a magyar nem szeret dolgozni, lusta, irigy és éhenkórász. Nos, a magyar azért mutatja eme arcát külvilág felé, mert nem éri meg neki tisztességesen, komolyan és elszántan dolgozni. Vagyis: mert nem a munka a tisztes megélhetés záloga. Mert minálunk az erre nem elég. A munkájából mifelénk nemhogy nemigen gazdagodott meg még senki, de megélni is csak nagynehezen tud belőle. Viszont azt látja, hogy mások viszont elég szépen élnek és gazdagodnak – és nem azon az úton, melyen ő és sok sorstársa is nap mint nap járni kényszerül.
Mert az tény, hogy a mai magyar gazdagok – és nem csak az első száz legvagyonosabb magyar, hanem a pár tízezernyi igencsak tehetős hazánkfia – többsége nem a tehetségének, szorgalmának, tudásának és befektetett munkájának köszönheti a jólétét. Akadnak üdítő kivételek, ám zömük nem tartozik ezek közé. Sokan ügyeskedéssel, az állam fosztogatásával, csalással, a gazdasági-politikai kapcsolatok révén vagy egyenesen lopással jutott a vagyonához. És ez akkor zavarja igazán az országot, ha mindezt teljesen szabadon és büntetlenül meg lehet tenni. Márpedig az elmúlt két évtizedben, az eredeti tőkefelhalmozás és a közösségi vagyon kifosztásának korában, következmények nélkül meg lehetett tenni.
És ezért nem dolgozik oly szívesen a magyar éhbérért. Ezért nem látja munkájában a boldogulás útját, ezért szabotál és keres kibúvót. Mert míg a munka nincs megfizetve, s a lopást jutalmazzák, de legalábbis – bizonyos méretek fölött és szereplők között– legalábbis elnézik, bátorítják. Bár kissé sarkos megállapítás, hogy míg a régi rendszerben viszonylag sokan tudtak egy keveset lopni, addig a beköszöntött új kapitalizmusban kevesen, de sokat. Tehát míg a kör szűkült, a tét nőtt. Amiért már – minden következmény nélkül – nagyon is megérte.
De az ellenkezők meggyőzésére van ellenpróba is: az elmúlt pár évben a viszonylag kevés számú külföldre szakadt magyar munkavállaló (reprezentatív, bár kissé szűrt minta) szinte egytől-egyig megállta a helyét az uniós munkaerőpiacon. Legyen szó képzett szakemberekről vagy kétkezi dolgozókról. Mert ha megbecsülik és megfizetik is, a munka jobbára ettől még továbbra is kevéssé jó illatú marad. Viszont az érte kapott pénznek sehol sincs szaga.