A táncos komikus árnyéka
Az ókontinens poshadt politikai állóvizét az évezred elején hosszú idő után borzolta ismét visszhangos botrány, egy valódi hús-vér közép-európai közéleti figura. A közelmúltban gyorshajtásába belehalt Jörg Haider nem fogatlan papírtigris volt, és nem is náci vagy fasiszta, pláne nem ezen szalonképtelen történelmi ficamok utánérzete. A populista-nacionalista széljobb emblematikus figurájában a most feltörekvő hazai rokonok is vonzó képre találhatnak maguknak. Ám élete, pályája nemcsak követői számára tanulságos.
A vidéki osztrák, a karintiai tartomány és pártfőnök Haider, maga volt az új hullám, az ideológia nélküli, karizmatikus populista fiatal politikus mintaképe. Mindig azt mondta, amit hallani szerettek volna tőle. Ami nem esett nehezére. Így hát haláláig népszerű volt. Az óvatos mérlegelést követelő döntéshelyzetek nem kísértették meg és járatták le. Az új labanc Haider nem program, elv vagy erkölcsiség, hanem inkább stílus, skicc volt. Elnagyolt divatvázlat. Rokonai a ‘90-es évek második fele óta már vezető figurái az európai hatalmi osztálynak, mint a munkáspárti brit Tony Blair, a francia Sárközy vagy itthon, igen, a jobbkonzervatív(?) túlélőmúmia Orbán Viktor és az újbal bukott apostola, Gyurcsány Ferenc. Haider nem primitív késelő szélső jobboldali volt, mint a szklerotikus, kivénhedt francia Le Pen és követői. Nem is érdekelte igazán a jobb vagy bal, meg a széle. Egyszerűen szerepelt – minden politikus ripacs persze –, de ő eljátszotta a politikust. Mégpedig jól. A kor arca, nyílt, szókimondó, cinikus és hazug volt, híján a megszokott felszínes, álmorális politikusi megfontolásoknak. Nem gerilla, bozótharcos, ő a politikai Schwarzeneggerét testesítette meg, a legkisebb akcióhőst, a tékozló fiút, aki nem tölt, csak tüzel. Nem rejtőzik körmönfont szóvirágok mögé, belemondj a pacekba, de ha kell, gyorsabban váltja a színét, mint a szalamandra.
Ha kell, cseppet rasszista, nacionalista, antiszemita, idegengyűlölő, demagóg, de nem rosszaságból, csupán alakít. Ő volt az a vákuum-ember, akit egy elaggott, belterjes és korrupt európai közélet tett naggyá és szabadított a világra. Haider azt mondta, amit eddig mindenki ( vagy mindenki szeretett volna) – csak másképp. Kevésbé szordínósan, hangfogó nélkül, és ez nagy bűn. Hiszen tömegeket, népszerűséget, választókat lehet szerezni vele. Igen, Haider azt is kimondta, ki merte mondani, amire az áporodott jólétét és a biztonságát féltő nyugati kispolgár gondolt, és amit a szavazatait féltő nyugati politikusi elit még nem mer így kimondani, hogy ki az idegenekkel, elég volt Kelet-Európából is, hagyjuk a bővítést. Igen, a nyugati politikai elit egy része titkon már újra felépítené a vasfüggönyt, kicsit humanizált, lakkozott formában a mostani válsághangulatban. A Haiderrel és Ausztriával szembeni emlékezetes vesztegzár hisztériás reakciója nem csupán a demokratikus európai szellem jogos válasza volt, hanem a régi elit mulasztásai által kiváltott rossz lelkiismeret túlhabzása is. Persze, nekik legalább van lelkiismeretük.
Haider nem jelentett potenciális veszélyt Európára vagy ránk, a mélységesen lenézett keleti testvérekre. Sokkal inkább mint egy legyengített kórokozó, immunizált, felhívta a figyelmet az eddig szőnyeg alá söpört fontos kérdésekre. Haider és követői ahhoz jókor jöttek, hogy lássuk a bajt. Még akár jól is kikeveredhetünk a dologból, ha a heveny allergiás reakcióknál lényegesebb hatása is lesz eme hullámnak és sikerült megtalálni a gyógymódot. Nem rájuk, hanem Európa és Magyarország jövőjét meghatározó alapvető problémákra. S akkor valóban még köszönhetünk is nekik valamit.