Sérvkötős Európa
Hát, igen. Megemelte magát és kitüremkedett neki. Európának túl nagy volt a teher. Túlvállalta magát aztán alulértékelték. Sérvkötőre szorul. Meg több Európára, több közvetlen demokráciára, több átláthatóságra, több világos és tiszta, problémamegoldó beszédre. Több konkrét cselekvésre. Uniálisabb Európára. A házi feladat nincsen elvégezve és akkor előjönnek a szörnyek, a rémek, a populisták demagógnak veszettül és mindenki maga matat a sötétben, akar boldogulni, válságot kezelni szűk nemzeti keretek között, sorokat és munkaerőpiacot rendezni, bevándorlást rendszabályozni, szociális kapitalizmust fenntartani demokratikus keretek közt. De legalábbis fékezni az utóbbi leépülését. Miközben a világ globális hullámai átcsapnak a fejünk felett és Amerika s a Távol-Kelet, India és Kína közt lassan skanzenné leszünk. Idejárnak majd nézni, hogy miként szakadt le menthetetlenül egy kontinens és hogyan lett múzeumfaluja, konzerválója az elavult, régi tudásnak, szerepnek és gondolkodásnak.
Az egykori mestert spirituszban tartósítva nézegetik a tanítványai. Az is szép szerep persze, panoptikum figurának lenni, berendezkedni a múlt őrzőjének, a tradíciók nyitogatójának. Csak elég kevesen tudnak majd megélni belőle. Idejönnek majd messziről, leteszik a tantuszt a teremőrnek, megnézik, milyen volt Európa régen, a huszadik században. Ámuldoznak, aztán hazamennek és arra gondolnak: de jó azért, hogy nem kell ott élnünk. Mint amikor az ember régi műemlékeket látogat, akkor érez ilyesmit, szép-szép, de jó hazamenni, bekapcsolni a központi fűtést, a tévét, az internetet, kivenni a sört a hűtőből vagy mobilon pizzát rendelni.
Európa hajója lassan távolodik a huszonegyedik századtól, lemaradóban van. A 2010-re kitűzött lisszaboni program, hogy utolérni technológiában, kutatás-fejlesztésben Amerikát, sőt meghaladni, már nem hogy nem realitás, de a cél egyenesen az, hogy legalább ne legyen nagyobb a lemaradás. Miközben már Amerika (USA) maga is lemaradóban van az új, keleti trónkövetelőkkel szemben. Márpedig ha mi nem érezzük vagy fogjuk hamarosan fontosan érezni Európai szekerét tovább lökdösni előre, akár mások még ennyi sem fogják ezt megtenni és szükségesnek tartani helyettünk. A világban egyedül még Nagy-Britannia, Franciaország vagy a megroggyant Németország sem számít sokat, mi meg egyáltalán nem is látszunk, ne építsünk légvárakat, áltassuk magunkat. Nyugaton is csöndesedőben van a nagy európázás, a keleti barbarikumban pedig lassan szitokszóvá érik. A kisajtolható, magánosítható pénzek persze még jól jönnek.
Európa, a nyugat és kelet – úgy tűnik– már nem nagyon érti Európát. Egyre inkább nem. A régi lecke, a kontinenst felperzselő, kifosztó és meggyilkoló, határt majd rendszerárkokat ásó, megosztott Európa lassan kezd feledésbe merülni, De az Európa, az új tudás még nincs készen. Nem csak azért, mert mint Henry Kissinger, az amerikaiak külügyi főhéja kérdezte egykor: kit kell hívnom, ha Európában akarok beszélni? Mert lassan azért majd lenne valaki a vonal végén. De ahhoz persze az is kell, hogy az európai polgárok és politikusaik elkezdjenek beszélni arról, mit is akarnak kezdeni ezzel az egésszel itt, Európával. Mit akarnak és mit várnak tőle, s azért mit kell tenni, például milyen erőfeszítéseket, áldozatokat kell hozni. Mert ezek nélkül aligha megy majd. Különben maradnak az EP-választásoknak nevezett szűk belpolitikai, érdektelen mocskolódások, az egyre nehezedő körülmények közt egyre felspannoltabb hangnemben s egyre gyérebb valódi érdeklődés, szavazói részvétel mellett. Jó ütemben haladunk ezen az úton. Az elmúlt hétvégén ismét kisebb lett Európa. Lassan majd csak eltűnik alólunk.
De söpörjünk most a saját portánk előtt is. Igen, a házi feladatot mi itthon még úgy sem végeztük el. Most nem arról az általános felelősséghárító magyar agyrémről beszélnék, hogy mindennek mások az okai (a külföld, Trianon, Horthy, Rákosi vagy a Szent Jupát, a kékek, vörösök, narancsok és tarkák), hogy mindenki ártani akar nekünk és vesztünkre tör. Mert a legtöbbet mi magunk ártjuk, ártottuk eddig is saját magunknak. A világ ehhez túl kevés.
Hogy majd betömjük az uszító pofájukat a mi békeacélunkkal, mondta Menzel szakszervezeti bizalmija. Hát, kérem szépen, először is nem kell betömni az uszító pofáját senkinek, hanem előbb csöndben kell maradni picit, nem gágogni, különféle színárnyalatú veszedelmet emlegetni, hanem elgondolkodni. Elgondolkodni azon, hogy mit is tettünk, tettek a parlamenti pártok közös erővel azért az elmúlt másfél évtizedben, amíg idáig eljutottunk. Nem a szélsőjobb megerősödése a probléma, az csak tünet, okozat, de nem eredője a bajainknak. Mert az okokkal, a gondok kimondásával, pontos néven nevezésével és a megoldások együttes erővel való megtalálásában a mi úgynevezett demokratikus pártjaink és közéletünk eddig nem jeleskedett. Ezzel adósak maradtak, maradtunk. Ezeket a széljobb nélkül is el kell, el kellett volna végezni. Míg ellenben eddig ehelyett a ködösítés és porhintés, a saját zsebek tömködése és az egymás pocskondiázása zavartalanul folyt, pártjelvényre való tekintet nélkül. De a pofonoknak mindig van valami haszna. Lehet tanulni belőlük. Nem lenne jó a következőkre várni. Mert akkor már a fal adja a másikat. És az sokkal keményebb lesz.