Én még olyan évet nem láttam az elmúlt húsz közül, amely jó lett volna a magyar mezőgazdaságnak. Túl hideg, túl meleg, túl nedves, túl száraz. Mindig ezekkel, illetve ezek származtatott kombinációival volt a baj. Sosem velünk. Ezek a csapások az európai kontinensen feltehetően mindig csak minket sújtanak. Nem a rossz talaj és vízgazdálkodás a felelős a belvízért, hanem egyedül az égiek. Nem mi vagyunk a felelősek a szárazságért, noha az öntözhető területeink minimális részén valósítjuk csak meg a mesterséges vízpótlást. Viszont, ami állandó és elmaradhatatlan az a jó hangos sírás. Világos: minél hangosabb, annál több pénzt lehet kisírni. Évről évre tetemes pénzeket lehet kipumpálni a költségvetéstől ilyesmire, támogatásokra, segélyekre, minden értelem, látszat és cél nélkül. A magyar mezőgazdaság ma korszerűtlenebb és elmaradottabb mint húsz évvel ezelőtt.

Az elmúlt hetek elemi csapásai után is egyre többen igényelnék az állami segítséget, kártalanítást, a kieső jövedelmeik pótlását, miközben sokan a minimális lépéseket sem tették, teszik meg annak érdekében, hogy mérsékeljék a károkat. Befizetéseik után éljenek például a kedvezményes állami káralap biztosította lehetőséggel. Mert van, aki fizet helyettük. Ez azokkal szemben is tisztességtelen, akik igyekeznek biztosítani magukat a bekövetkező elkerülhetetlen károkkal szemben. Hasonló ez, s ugyancsak kicsit furcsa, amit válság esetében is tapasztalni lehet például a bankoknál. Hogy az érintettek baj esetén a veszteséget társadalmasítják, míg a nyereséget magánosítják, megtartják maguknak. Megosztják a kockázatot, a közösség, az állami segítség révén, álljon helyt, szálljon be pénzzel, nyúljon a hónuk alá, ha baj van, míg ugyanez nyereséges időszakokban visszafelé nem működik. Legalábbis soha sehol nem hallottam még arról, hogy valamely gazdálkodó, cég vagy pénzintézet kopogtatott volna az adóhivatal kapuján, idén történtesen tetemes nyereséggel működtünk, ugyan hadd fizessünk már egy kicsivel több adót. Nem, a siker mindig saját érdem, a veszteséből meg államnak, a közösségnek is ki kell vennie segítő részét.

Az elmúlt időszak reformpróbálkozásainak egyik legjellemezőbb szólama volt az öngondoskodásra való hivatkozás, annak elősegítése, ösztönzése. A szegényedő és forráshiányos állam a szerény befizetésekből ugyanis már nem bírja úgy finanszírozni a robbanásszerűen dráguló korszerű egészségügyet, az oktatást vagy a szociális ellátásokat, mint korábban. Világos. A mindent az állami emlőtől váró lakosságot lassan vissza kell hozni a földre. Így részben vegyük át ennek terhét mi, fokozottan többet vállalva saját erőből. Oldjuk meg a problémáinkat egyre inkább magunk. Vagyis erősítsük az öngondoskodást. Csakhogy az öngondoskodáshoz a felelősebb egyéni és állami hozzáállás mellett kell még valami más is: megfelelő személyes források, melyek az állampolgárnak erre a célra rendelkezésre állnak. Vagyis: pénz. Ennek megfelelő állandó, biztos és tartós jövedelem, netán tekintélyes megtakarítások, egyéb felhalmozások. Nos, minálunk az emberek többsége számára egyik sem áll megfelelő formában és nagyságrendben rendelkezésre. Az öngondoskodás bevezetése itt tehát csakis apró lépésenként, hosszú folyamat eredményenként képzelhető el. Még akkor is szükségeltetik hozzá kedvező külső és belső gazdasági-társadalmi környezet. Tehát a jövőbeni, mindegy, hogy milyen felállású végrehajtó hatalom által elkerülhetetlenül bevezetendő reformok útját csakis ennek figyelembe vételével kell és lehet kijelölni. Ezért fontosak annyira a kis lépések, a vizitdíj és tandíj például azok lettek volna.

Címke: állami szerepvállalás, egyéni felelősség, öngondoskodás, segélyezés   Komment:

A bejegyzés 2009. 06. 16., 14:47-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.