A krumplileves elfogyott
Húsz éve volt a nagy temetés. Hogy melyik? Hát az a kettő. A Nagy Imréé meg eszmetársáé, Kádár Jánosé. Külön-külön, de százeres tömegekkel mindenütt. Ez volt és ez maradt Magyarország. Nem nagy takarítás volt, hanem nagy temetés, az országot meg nem lehet eltemetni. Az maradt az, ami. Ebben élünk. Mégis kicsit vicces, ahogy az akkori régi és új, trónkövetelő törökök, illetve klónjaik és kreatúráik itt maradtak közöttünk. Sehol egy őszinte, friss és hiteles arc, gondolat. Feltűnő, hogy a valamikori álliberális ifjú már akkor is milyen átlátszón, rossz színészi manírokkal öblögetett. S ugyanúgy öblöget ma is csak még fáradtabban, átlátszóbban és cinikusabban. Meg is lesz neki a kétharmada, ha a szélsőjobb nem pök bele a levesébe. Egyébként a kétharmad kétharmada nemrég még az ellenoldali kakadunak csápolt ugyanilyen izgatottan. Ilyen ország ez. Etetni kell a népet. Néha kicsi cirkusz is belefér.
A nép többsége 1956-ban sem kapitalizmust, piacgazdaságot vagy tőkés berendezkedést akart, hanem egyféle reformszocializmust, függetlenséget többpártrendszerrel, demokratikus munkásönigazgatást, több jólétet és kevesebb vegzatúrát, több nyugalmat, szabadságot és kevesebb ideológiai prést. „Teccettek” volna forradalmat csinálni. Mondotta egykor 15 millió magyar miniszterelnöki paktumhőse. De nem tetszettünk, senkinek se. Neki se. Mert amit a nép, az istenadta akart és most is akar, az nem forradalom, felfordulás és ribillió – bármilyen hagymázas álmot is dédelget a szélsőség – hanem maga a nyugodt, békés és langyos Kádárkor Plusz. Valamivel nagyobb szabadságot, de nagyjából mindent úgy, csak több pénzt, nagyobb kocsit, létbiztonságot, frankóbb jólétet, Milka csokit, Keleti Svájcot. Csakhogy Svájc évszázadokkal ezelőtt kezdett a mások pénzére, végzetére és háborújára spekulálni. Mi meg kölcsönből élünk rég. Most is. Fogunk is. Így aztán a nagy eredeti tőkefelhalmozás rendszerváltó kapitalizálódó korszakában megint csak nem maradt más, mint a lopás és a hazugság. Finomabban ügyeskedésnek, kiskapuzásnak políroztuk ezt az édes simlit. Így a komoly vagyonok többségének nem szeplőtelen a fogantatása, a volt és a jelenlegi kormányfőé, meg az eljövendőé, a kormánypárti és ellenzéki politikusoké sem. Meg a többi köz- és üzletemberé. Kicsit szebben: az elmúlt húsz évben megtörtént az elérhető (jórészt közösségi) erőforrások újraelosztása, a jövedelmek átcsoportosítása.
Ment a nagy halandzsa, zsebregyúrás, miközben a pulpituson mindenki a XX. század meghatározó magyar politikusának maszkját próbálgatja, Kádár hangját, szemcsippentését utánozzák. Össze akarnak kacsintani a nemzettel, de a nemzetnek por ment szemébe, meg szeretett volna már gyorsan jobban élni, úgyhogy nem mindig kacsint már vissza olyan jókedvűen.
A krumplileves elfogyott. Elvitte a cica. Úgy tűnik, jó időre. Míg szendereg a robogás, álmában csenget egy picit a Pannon Puma. A vidámpark bezárt. Menjenek, szórakozzanak mással. A kommunizmus nem véget ért, hanem sosem volt. Mire a nagy csodálkozás itt, ahol emberemlékezet óta – legalább pár száz év történelmi távlatában – a csalás, lopás, hazudozás volt az elismert és megbecsült közéleti létállapot? Ká európai túléléstechnika. Hátha áthazudjuk magunkat az igazságig. De ez a legnagyobb hazugság. Aki nem hazudott, az el is tűnt a süllyesztőben. A választók nem voltak rá vevők. Aki még átlátszó, debil primitívségben is verte a lécet, az meg az utcára szorult. Újraszámlálni.