Rabok legyünk, szabadok, netán valami más?
Rendszeresen szondázzák a magyar társadalom önképét, véleményét. Nem lehet csodálkozni azon, ha tehetségesnek, intelligensnek és alkotó szelleműnek tartjuk magunkat. És persze szerények vagyunk, nem szeretjük, ha mások szembe dicsérnek bennünket. Megtesszük mi magunk. Tíz megkérdezett közül nyolc büszke arra, hogy magyar, a lakosság kevesebb mint háromnegyede örül annak, hogy itt él. Az utóbbiak száma folyamatosan csökkent ugyan az elmúlt két évtizedben, de hát így is szép eredmény. Ugyanakkor az emberek több mint fele pozitívan tekint a hatvanas-nyolcvanas évekre is. S most már nem csak az idősebb csontok, a Kádár-gyermekek vannak így ezzel, hanem az ő gyermekeik és unokáik szemében is felérkelődtek azok a régi szép csúnya esztendők. Hogy miért is és mihez képest? Nagyon egyszerű, hát a jelenhez képest. Amikor még volt világos jövőkép, vékony ideológiai mázzal, szűk és kissé színtelen (pontosabban egyszínű), de akkor is volt. S mi volt még? Létbiztonság, fix játékszabályok, nem túl nagy vagyoni és életmódbeli különbségek. És ami nem volt, az a munkanélküliség. Legalábbis hivatalos, mai formájában. Minden kiszámíthatónak és biztosnak tűnt.
A kép jó, csak egy kicsit életlen. Már hogy az emberek egyre nagyobb része pozitívan tekint a ‘60-as, ‘80-as évekre. Benne van persze a megszépítő messzeség és az emlékezet jótékony fáradása. Pedig annyira azért nem voltak jók. Hogy messzire ne menjünk - csak a sarki zöldségesig -, pult alól lehetett narancsot és banánt kapni, ha lehetett, azt is csak sátoros ünnepek környékén. Most meg itt a déligyümölcs-köztársaság. Vagy a szólás- és egyéb szabadságok kérdése, a számtalan oktalan és pitiáner korlát, az ostoba vezetők, és a határ még az a határ volt - vasfüggönyből szőtt. Persze utóbbiak közül a korlátolt vezetőkből és ostoba végrehajtókból jócskán maradt még komoly tétel a nyakunkon.
Mitől édesedett hát meg ennyire a korántsem szeplőtelen múlt? A fentieken túl az új korszak arrogáns leckéztető embereitől és szólamaitól. Attól, hogy egy egész országtól próbálták meg elvenni. Attól, hogy a ‘90-es évek előtüremkedő közemberei azzal puhították a korszak túlélőjét, tagadja meg a korábbi éveket, szórjon hamut a fejére, tépje meg ruháját és vezekeljen bűneiért, a kiutalt Trabantért, hétvégi telekért, a gulyás komenizmusért, a kollaborálásért, azért, hogy élt és boldogulni akart. Mindezt az erkölcsi patyolat legmagasabb fokán álló új-régi és régi-új politikai elit előtt, akik épp akkor jöttek a világra, és hófehér habtestüket a demokrácia aranyos napsütésében fürdették meg először. Gőgicséltek frissen és üdén, tiszta pelenkával. Hamis tanúk voltak - ravaszul. Mert aki nem érdekből hazudik, az bolond. Mert - és ezzel visszajött az e században többször kísértő hazai címke - a nemzet bűnös nemzet volt. Hagyta, hogy jármot akasszanak a nyakába, és szerette, ha apró hájjal kenegetik. Ha nyugodtan élheti az életét.
Sokszor lehetett már hallani ilyesmit, mindegyik történelmi korszakban. Ám egy normálisabb világot csak tiszta eszközökkel lehet felépíteni. Nem újabb kábítással. Igaz, az elvonási tünetek kemények. Remélem, igaza lehet még a felméréseknek, s ez az ország lesz majd elég értelmes valamikor, hogy ne vegyen be mindent, amivel folyton etetni akarják. Van ugyanis egy nagy előnyünk, az, hogy itt együtt húztuk le ezeket korántsem könnyű évtizedeket, ebben az országban - amit szeretünk. És előbb vagy utóbb kicsit lassabban fogunk majd felejteni, mint mások szeretnék. De az elmúlt húsz demokratikus esztendő nagy és komoly tanulsága, hogy az emberek ma többre értékelik az egyenlőséget és a létbiztonságot, mint a szabadságot és piaci versenyt. Ezen sokaknak el kellene gondolkodnia. Talán mindannyiunknak.