Bele a nullás lisztbe
Be vagyunk kerítve. Saját tehetetlenségünkkel. Korlátoltságunkat a korlátok sem enyhítették, hanem fokozták. Több szálon is megerősítést nyert, amit eddig is mindenki tudott, hogy egyebek közt az itthon működő pénzintézetek között nem volt (van?!) valódi piaci verseny a fogyasztókért, a számukra minél kedvezőbb szolgáltatások nyújtásában. Viszont volt a megkopasztásukban, a kedvezőtlen feltételekben, a szerződések önkényes és nem egyeztetett módosításában. S ebben nem akadt különbség, hogy külföldi anyabank hazai leányáról volt-e szó, vagy a legnagyobb „magyar” pénzintézetről, mely jelentős arányban azért szintén külföldi részvényesek, befektetők tulajdonában van. Nem is csoda, ha a fejlődőnek vagy feltörekvőnek mondott magyar pénzügyi vadpiacon a nyugati nyereségráta többszörösét teljesítették ezek bankok, a pántlikás „legnagyobb magyar”pedig egyedül többet tett zsebre mint az összes többi együttvéve. Mindezt úgy, hogy a tisztességes működés ellenőrzését ellátó, s a fogyasztók érdekeit védeni hivatott állami felügyeleti hatóságok föltett kézzel álltak. Nem szolgáltak és nem védtek. Legalábbis nem azokat, akiket kellett volna.
Tényleg szabad volt a piac – az egyik oldalról. S a pénzügyi szolgáltatók nem voltak gátlásosak, ha módjuk volt rá, visszaéltek erőfölényükkel, a fogyasztók kiszolgáltatottságával. Talán remélni lehet, hogy részben a válság hatására lesz azért némi módosulás itt, az állami szerepvállalásban, és az erre rendelt intézmények tényleg védelmet és segítséget akarnak, tudnak majd nyújtani az állampolgároknak. Vagyis: végre tisztességesen elvégzik majd a feladatukat, hiszen erre rendeltettek. Ám kissé igazságtalanok lennénk akkor, ha mindig mindenben a globalizáció mételyét és a külföldi mohó karvalytőke kezét látnák bizonyítottnak tevékenyen megjelenni. Először is a globalizációnak nincsen értékjelzője, éppúgy lehet jó és kedvező, mint ártalmas és pusztító, akárcsak az atomenergia. Városokat törölhet el a föld színéről és meghajtja a villanyhálót vagy az inkubátort. Kicsit a saját portánk előtt söpörve pedig kiderül, hogy számos hazai cég is ugyanúgy képes garázdálkodni a piacon, visszaélve az erőfölényével és megrövidítve a vásárlókat, mint a kárhoztatott multik.
Most például úgy tűnik, hogy a többnyire hazai kézben lévő malomipari középvállalkozások köptek bele a nullás lisztbe. Így nagyjából 60 milliárdot vehettek ki a zsebünkből az elmúlt pár év alatt azzal, hogy érdekszövetségként egyeztették a lisztárakat. Az árkartell tagjai még a tisztes profiton felül is jóval drágábban adták az alapanyagot, mint amennyiért lehetett volna. A hírek szerint az ügybe egy állami hivatal is belekeveredett. Ez lehet az egyik legnagyobb magyarországi kartellbotrány. Mindennapi kenyerünkben így szépen megfizettük a törvénytelen üzelmek árát. Hasonlóképp, mint kirívóan méregdrágán épülő autópályák esetében, ahol csak a legutóbbi kartell ügy után, mintegy 30-40 milliárd forint indokolatlan túlfizetést próbál meg az építőcégeken behajtani a magyar állam. Márpedig ettől kisebb hiány is komoly költségvetési ellenlépéseket, úgymint adóemelés, követel manapság a nehéz időkben. Az állam és intézményei, fizetett közszolgái tehát ebben az esetben sem voltak helyzetük magaslatán, nem látták el a feladatukat.
Láthatjuk, a tisztességtelen magatartás szempontjából nem az lényeg, hogy hazai vagy külföldi tulajdonban van-e egy cég, vagy hogy kik vezetik, még csak nem is az, hogy milyen területen tevékenykedik. Hanem hogy milyen keretek és szigorúan ellenőrzött korlátok között kell működniük. Hogy léteznek-e ezek s egyáltalán betartatják-e őket. A pénznek és a profitnak ugyanis se szaga nincs – amit már az ókorban is tudtak – se pedig nyelve, nemzetisége vagy származása. Ha megteheti, egyaránt gátlástalanul érvényesíti az érdekeit a gyengébbek rovására.