Csend, rend: zavarok?
Röpködnek a pofonok a rendőrségnek, mint kocsmában a felesek segélyosztás idején. Ha odaüt az a baj, aminél csak az a nagyobb hiba, ha nem csinál semmit, és nem üt oda, ahová köll. Nehéz szerep, nehéz jól csinálni és nehéz szeretni ezt a csinálást. Minden felmérés azt mutatja, hogy az emberek a biztonságérzetük változásaira az egyik legérzékenyebbek. Lett légyen ennek bármilyen objektív oka, illetve pusztán szubjektív benyomáson alapuló félelem. Világrengés, általános elbizonytalanodás idején még fokozottabb ez az érzékenység.
Miközben mindenki roppantul tudja a jó megoldást, hogyan kell közrendet és közbiztonságot készíteni. Talán mégsem úgy, ahogy eddig tették és még most is képzelik. Úgy semmi esetre sem, hogy újabb akciócsoportokat, szervezeteket, testületeket állítunk föl, vagy hogy rögtönitélő pallosjogot adunk a közterületfel-ügyelőknek. Nem, nem kell csendőrség, települési őrség, hogy csak a két ellenoldali ötletelők agymenését említsem. Nem kellenek civil vakondok, megfigyelők, statáriális stallumokkal fölruházott tömbbizalmik, mentelő magyar gárdák. Semmi ilyesmire nincsen szükség. A jelenlegi magyar rendőrség létszámának önmagában is bőségesen elegendőnek kellene lennie a feladatköre ellátásához. Sokan elfelejtik például, hogy Európában többek közt kis hazánk tartja fönn a lakosság arányához mérten a legtöbb policájt számláló szervezetet.
Akkor mi a probléma? Miért mondhatta, már jó évtizeddel ezelőtt is az akkori helyzetre, a maffia leszámolások csúcsán, a jelenleg már jobbára csak testében élő egykori miniszterelnök, hogy ami itt van az nem közbiztonság? A problémának, mint a bűvös kockának, több oldala van. Elég gyorsan ki lehet rakni. De megbízhatóan üzemeltetni egy ilyen alapvető társadalmi szolgáltatást rém nehéz. Egyrészt itt sorjáznak a szűken vett szervezeti, szakmai és működési problémák. Régről öröklött, berögzött dolgok. Hogy túl nagy a rendőri vízfej, túl sok a rendőrbürokrata, az ülőrendőr, akik részben a szabályozás miatt főként papír- és igazolásgyártással, aktatologatással és a statisztikák fényesítésével vannak elfoglalva. Így érthetően kevesebb energia jut a valódi cselekvésre. A meglévő szervezeti felépítés és a múltból áthúzódó katonai szellem is gátolja a hatékony működést, a szervezeti elemek összehangolását.
Itt van ráadásul még a dróton rángatás, a mindenkori politikai hatalom, amely mindig új és újabb ötleteket, elvárásokat zúdít a rendőrség nyakába, s melyeknek a szervilis és pozícióját féltő rendőri felsővezetés – látszólag legalábbis – mindig nagy igyekezettel próbál megfelelni. A hangsúly a látszólagos van. Jelentem, a parancsot, utasítást teljesítettük, az elvárásnak eleget tettünk! S közben többnyire ténylegesen nem történt semmi. Az eredményességet demonstráló papír viszont mindent elbír. Ezt hívják csendes szabotázsnak, ami sokszor indokolható, de aláássa a szakmai morált. Többek közt ezek is okai a mai magyar rendőrség zilált állapotának, működési zavarainak.
De azért emeljük fel szemünket a mikroszkóp tárgylencséjéről és nézzük magát a társadalmat, melyben mindez a rendőrség a mindennapok során létezik. Lehet-e egyáltalán jól működő rendőri szervezete egy alapjaiban nem jól funkcionáló társadalomnak. Ahol az önkéntes jogkövetés a kiröhögött élhetetlenség, a megvetett lúzerség szinonimája, ahol a magán és közerkölcs, illetve a jog és igazság egyre széttartóbb szálakon fut. Ahol a gazdasági visszaélések, súlyos bűncselekmények megúszásának záloga lehet, hogy milyenek a kapcsolati beágyazottságaid, s elég sokat (százmilliókat, milliárdokat) loptál-e el, és elég bonyolultan, sok papírral futtattad-e ezeket az ügyeket, mert akkor jó eséllyel megúszhatod. Míg ha cekkerrel vittél el százezret, akkor biztos a lebukás és a példás büntetés. Ahol elnézően megélhetési bűncselekmények lehet nevezni az erdőirtásokat, illetve a tyúklopásokat. Mert ezek alatta vannak a törvényhozók és a hatóság ingerküszöbén, az ott élőkén az érintettekén viszont nem.
Állhat hát a rendőrség így időn és téren kívül. Nemigen. A saját hurcolt belső bajai és politika által ráaggatott súlyok mellett a társadalmi szerepe is bizonytalanná lett az elmúlt húsz évben. Már nem egy egyszerűbb, korlátozott rendszer elvárásainak kellene eleget tennie, hanem a sokoldalú társadaloménak és a törvényekbe foglalt legfontosabb normáknak. Amikor számtalan külső és belső romboló hatás koptatja, kezdi ki a tekintélyét, rendíti meg a bele vetett állampolgári bizalmat. A korrupciótól a köz szolgálatára alkalmatlan és méltatlan emberekig. Szolgálhat és védhet-e egyáltalán a szlogenszintnél eredményesebben ilyen körülmények közt a mai magyar rendőrség? Ha pusztán egy szereplőként kell megváltoznia ebben a csapatjátékban, akkor jó ideig még aligha.