A mangalica túlsó oldala
Nagy volt a visítás az ól körül. Fogták a fülét meg a farkát. Vedd, védd és vidd a hazait. Jó volt ez a nagy felbuzdulás, hogy mindenki a sarkára áll, s itt és most már móresre lesznek végre tanítva a karvalymultik, a népnyomorító hulladékélelmiszer importőrök és a terítő hálózatok. Mert itt az etikai kódex. Huh. Lett is riadalom. Csak kissé papírízű. Nem is élt sokáig. Nem is ért volna sokat, tegyük hozzá rögtön, csupán annyit, mint egy mai politikai nyilatkozat vagy óriásplakát. Dünnyögött rá kicsit a Gazdasági Versenyhivatal is. Béke poraira. Most aztán majd törvénnyel kényszerítenék rá a kereskedelmi láncokat, hogy a termékcsoportjaikban túlnyomó részt hazai portékát, élelmiszert forgalmazzanak. Szép. Nattyon szep. De a másfél mázsás koleszterincsökkentő mangalica másutt van elásva. Apropó: a minőségi magyar disznóból is a spanyolok csinálnak világhírű és méregdrága Serrano sonkát.
Például, hogy nincsenek jó minőségű magyar élelmiszerek. A többség által elérhető és megfizethető kategóriában semmiképp. Vannak kis, manufakturális termelők és előállítók, aki akár tájegységi, helyi minőségi termékeket állítnak elő, szerény mennyiségben és ebből következően viszonylag drágán. Ebből nem lesz tömegfogyasztás, s erre, ahogy a mi anyagi távlatainkat nézem, még jó ideig nem is lesz fizetőképes tömegkereslet. Ami persze nem is feltétlenül baj. Mert ezek jobbára mindenütt a piaci kínálat viszonylag szűk, választékbővítőm, delikát részét alkotják. S akkor még bele sem gabalyodtunk a meglehetősen átláthatatlan magyar biotermékek témakörébe, a minősítések és a védjegyhasználat kérdésébe, hogy ma boldog boldogtalan ezen a fedőnéven próbálná meg portékáját drágán a vevőre sózni. Nem mellékesen a nálunk is futó uniós támogatási program hosszú évek óta most nyitja ki újra igazán a támogatási bukszát a természetközeli termelési módra áttérők számára. Most viszonylag bőkezű apanázzsal lehet belevágni a biotermelésbe Ez persze nem oldja meg az ország problémáit és nem biztosítja az ellátást jó minőségű és olcsó hazai élelmiszerekből.
Mert ilyenek bizony nem nagyon vannak. A magyar tömegfogyasztásra szánt élelmiszeripari termékek túlnyomó része ugyanis - tisztelet a kevés kivételnek - nem csúcsminőség, legjobb esetben is csak közepes vagy az alatti kategóriát képvisel. Viszont az importnál (esetleg a manipulált áru beszerzéseknél) többnyire magasabb áron. Bármilyen, akár burkolt piacvédelemnek csakis akkor van értelme, ha enélkül eddig is tömegesen kerültek volna/ s kerülnének partvonalra amúgy versenyképes, gazdaságosan jó árut termelő magyar gyártók. Akkor éri meg vállalni a protekcionizmus minden következményét, ha az ebből adódó kollektív haszon meghaladja a bevezetése kapcsán várható kellemetlen hatásokat, válaszreakciókat. Például azt, hogy ha ezért majd külföldről kiszorulhatnak a magyar termékek, ami végzetes csapás lenne a hazai mezőgazdaságra és feldolgozóiparra. Egyébként érdekes megfigyelni, hogy azok a fejlett uniós államok importálják a legtöbb élelmiszert, melyek egyben a legnagyobb exportálók is. Lásd még: a kis ország, Dánia.
Értelmetlen a protekcionizmus akkor, ha az a lényege, hogy a piaci versenyt kiküszöbölve, az elavult, drágán termelő, kevéssé hatékony és nem túl jó magyar tömegtermékeket gyártó cégeknek nyújtsunk ilymódon mentőövet, mely mentőakció árát az árban vagy a plusz támogatásokban természetesen a hazai vásárlókkal fizettetnék meg. Tanulságok, utólag, azért adódnak. A lengyelek okosabban csinálták, nem adták el egycsapásra a kilencvenes évek elején a teljes hazai feldolgozó iparukat, mely megrendelést adott a saját termelőiknek és felszívta a megtermelt agrárárukat, nyersanyagokat. Nálunk ráadásul még nyomai sincsenek a termelői-feldolgozói összefogásoknak, sokkal inkább a tőkehiány miatti siránkozásoknak. Mi mindig házhoz megyünk a pofonokért.
Persze, vásárolj hazai élelmiszert! Csak nézd meg, hogy milyet és mennyiért! Ha drága és rossz - akkor ne. A hazafiságnak is megvan a gyomron és a pénztárcán számon kérhető ára és határa. Mindettől függetlenül, mi önmagunkban egy hellyel-közzel szabad világkereskedelemben, egy elvileg teljesen nyitott uniós piacon a rendcsináláshoz kevesek vagyunk. Például a tejpiac hazánkban is aktuális és jogos panaszai, a kvóták kérdése és a kereskedelmi láncok már a németeknél is napirenden lévő megzabolázási igénye csak nagyobb kitekintésben tehető helyre.
Vagy itt van például a legutóbbi hazai élelmiszerbotrány (vagy álbotrány), a fuzáriumos, állítólagos gombatoxinnal fertőzött hazai gabona kapcsán, mely hűen tükrözi, hol is tartunk ezekben a dolgokban mi tulajdonképpen. Máig nem tudni pontosan, mi történt, egyáltalán történ-e a fogyasztók egészségére nagyságrendileg káros dolog ebben az ügyben. Milyen súlyú a dolog? Netán csak egy álcázott piaci küzdelem, lejárató akció, puszta konkurenciharc jól megvezetett tanúi voltunk ismét? Egyelőre csak a kérdések sorjáznak. S az aggasztó bizonytalanság éledezik ismét a hazai termékek iránt. Jó lenne ezeket a kérdéseket minél hamarabb rövidre zárni. Mert különben - kódex és törvény ide vagy oda - tényleg mi leszünk a saját legnagyobb ellenségünk már a sarki bolt élelmiszerpolcain folyó küzdelemben is.