A végjáték kezdete
Szabad madarak, hol vagytok? A sas leszállt! Ismételem: a sas leszállt! Javítok: a városi örvös galamb leszállt! Pontosabban: a strucc még a helyén. Ez lett a szárnyaló szabad madárból, egy fejét a homok alatt nyugtató, elnehezült röpképtelen szárnyas, mely akárcsak a Mauritius szigeti dodó, kihalásra van ítélve. Bizony. A szabad demokraták elvesztették kapcsolatukat a realitással és a világgal meg a szép jövőről szőtt álmokkal és ideákkal. Így hát törvényszerűen a választóikkal is. Már talán maguk sem tudják, akik és ahányan még vannak (nem sokan vannak egyébként már, főleg nem a szellemi és erkölcsi magaslatok közül), hogy honnan és miért indultak el. Útközben lemaradt. Pedig Lepsénynél még megvolt. A mérleg nyelve kiakadt. Nagy kár. Mindennél nagyobb szükségünk lenne most az okos és szellemes, szabadelvű polgári radikalizmusra, lopásképtelen, szolidan lobogó morális fáklyákra, akik megvilágítják az előttünk álló sötét utat. De hát meg tetszettek pörkölődni – a húsos fazék körül. Miként a többi pártnépek. Azok is, akik majd jönnek, de a felejtés nagy úr. Igaz, ugyanilyen szükség lenne végre hiteles konzervatívokra is, józan jobboldalra és ilyeténképpen hiteles szociáldemokratákra, józan és etikus baloldalra is. Mindtől messzire vagyunk. Egyre távolabb.
Megyen már a Hajnalcsillag lefelé…! A liberálisok a kapitányt várják a hajóhídra! Figyelem, a kapitány a tagságot várja! A csillagászat ismeri a fehér törpe, a vörös óriás és a fekete lyuk fogalmát. Vagyis a töpörödött, kimerült, és az összeomlás előtt felfúvódott csillagot, s azt az égitestet, amelynek véges tömege egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze, meggörbíti maga körül a téridőt. Aminek tiszta gravitációja oly nagy, hogy anyag és energia, de még a fény sem léphet ki a felszínéről. A szabad demokraták utóbbi felé araszolnak. Előttünk a Halálcsillag, amely már alig képes ellenállni a végbemenő benső, végső és szétrobbantó termonukleáris folyamatoknak.
A hazai politikai asztronautikában míg a szocik jelenleg a fehér törpe állapot felé közelítenek, a Fidesz kapcsolt részeivel a vörös óriás felé halad, a szabaddemokraták és az emdéef pedig a fekete lyuk irányába tart. A Jobbik egyelőre egy fenyegető jég- és porcsóva meteor, amely vagy szilárd égitestté tömörül, vagy eloszlik a világűr hideg és sötét többpárti parlamentáris terében.
A szabad demokraták életútja meglehetősen sajátságos: apró csillagként indultak, majd hirtelen vörös óriássá növekedtek, hogy aztán lassan fényét és erejét vesztő, sötét anyaghalmazzá zuhanjanak. Jó évtizede tetszhalott állapotban léteznek. A vidéki űrben pedig már régóta, többnyire hiteles emberek és tömeges támogatók nélkül vegetáltak. Pedig számukra az egykor harmincszázalékos támogatottságú vörös óriás állapota volt a rendellenes jelenség, az anomália. Szilárd demokráciákban egy szabadelvű párt úgy 5–15 százalékos biztos szavazói hátországra számíthat, s ezzel a pártrendszer és a polgári liberálisok fontos bástyájaként meghatározó szerepet tölt be. Most már a jól ismert végjátéknál tartunk, általában a magyar gyakorlat szerint ilyenkor szokott a pártok élére kerülni valami buzgó P.Ö.CS. (Politikai Önkéntes Csinovnyik), aki aztán végleg elintézi az egészet.
Egyébként a kihalt dodó roppant szelíd és komolytalan külsejű antihős volt, a városi galamb távoli rokona. Szabad madár, pulykaméretben, elcsökevényesedett szárnyakkal, melyekkel már képtelen volt elnehezült testét a magasba emelni. Tollazata kékes-szürkés volt és rasszisták örömére jellegzetesen nagy, görbe, piros mintás csőre is megkülönböztette. Eltotyogott hát egy darabig, mert megtehette, mert a kis szigetvilágban nem akadt ránézve veszélyes állat, és totyogni praktikus. Végül eljött a választás, s életterük a változások következtében elveszett. Ne csodálkozzunk hát rajta, hogy kipusztultak. A megmaradt néhány rajzból és csontvázból talán a géntechnika még újraélesztheti őket. Ám hogy a szabad demokratáknak mire lenne ehhez az újjászületéshez szükségük, azt egyelőre maguk sem látják.