Túlélők tréningje
Bátraké a szerencse. S itthon is eljött az ideje bátorságpróbáknak. A világ is errefelé halad, mozdul a föld a talpunk alatt. Cégek, szervezetek a közösségi összetartozás erősítésére, a hatékonyabb csapatmunka ösztönzésére ravasz próbáknak vetik alá a beosztottakat. Szigorúan pedagógiai célzattal. Magától értetődően ezeken a tréningeken többnyire mégsem elsősorban a bérelszámoló adminisztrátor vagy az utókalkulátor, se nem a tmk-lakatos izzad mackóalsóban – már csak azért sem, mivel ezek a túrák nemritkán igen komoly pénzekbe kerülnek –, hanem a menedzsment. A cég szíve és lelke verejtékez együtt. A főnök és kisfőnök, közvetlen alantasok és egyéb, a hierarchia által érintett függőségi kapcsolat részei.Mindez sajátos keveréke a túlélőtáborok penetráns hangulatának és a kellemetlen honvédségi élményeknek, azzal a szerény tupírral, hogy itt minden arra szolgál, hogy a cég csapattagjainak együttműködése és problémamegoldó képessége oly eszményien fokozódjék, amely aztán a vállalkozásban gyümölcsözik tovább.
A hozzáértők azt állítják, hogy ezeken a tréningeken bontakozik ki a delikvens igazi személyisége, rejtett arca, képességei és hiányosságai, fejlődik együttműködési készsége és nehézségleküzdő teherbírása. A résztvevők többnyire levetik valahonnan magukat, minél magasabbról, annál jobb, kötéllel, vagy az alant állók reflexében bízva, hátha elkapják őket. Akadnak még további kihívások: mélység fölötti áthaladás, sziklamászás, csapatverseny, vadvízi evezés, sőt desszertként akár a parázson járásig is elmerészkedhet a próbázó. Ezek a honosított tréningek Amerikában, Nyugat-Európa érintésével kezdték meg hódító útjukat itthon a rendszerváltás után.
Mély gyanú ébredezik. A dologra azt is mondhatnám, hogy mindez smafu, Kolumbusz tojásán halvány árnyékként suhan át, hogy a spanyolviasz fel van fedezve. Nyugaton azt nem nagyon tudják, hogy nálunk a rendszerváltás idején egy egész társadalom ugrott a semmibe, vetette le magát valahonnan, minden fogódzó, védőháló és kötél nélkül, reménykedve, hátha elkapja valaki. Ami sokaknál mindmáig nem történt meg, legalábbis úgy tűnik, mintha még mindig tartana a zuhanás. Mialatt egyes cégek csapatépítéssel dresszírozzák munkatársaikat, azalatt mások a valós idejű bátorságpróbát és a kihívást földhözragadtabb módon, a munkaerőpiacon, a mindennapi megélhetés kényszerében keresik. Míg egyesek gumikötéllel a lábukon, fentről alábukva bizonyítják kollegialitásukat és hűségüket, addig akadnak olyanok, akik máshol lelik meg a köznapi izgalmaikat, akiknek vérében a stresszhormonszintet a havi gázszámla löki fel.
Egyébként régebben is voltak ilyen cégszintű összetartások, amikor közös bográcsozásra, majálisra, szakszervezeti napra, vállalati névadóra rándult ki a kollektíva. Ahol a lázas lepényevés és a kultúros hiábavaló igyekezete közepette (hogy vidám kacagást, spontán jókedvet fakasszon és könnyed vetélkedőt szítson) azt is látni lehetett, hogy a főmérnök korán berúgott a vörösbortól, az szb-titkárnak elefánt módra elhízott a felesége, a főnök pedig szemérmetlenül csal az ultin.Akkor egy rendszer lépett föl a kollektív üdvözülés gondolatával és virágoztatta föl a magánérdeket, most egyes cégek keretein belül kísérlik meg ugyanezt: a közösség ideálját házasítani a hatékony kalmárszellemmel. Egyébként a hitelesség kedvéért azt azért le kell szögezni: készültek akkoriban jó bográcsok is.