Pozor, pozor, ungarische szamuráj!
Folytatódik a kelet-európai monstre kalandfilm-sorozatunk, akcióhőseink: a szőrös talpú oláh, a havasi jeti tót és a bozgor, a jöttment, sehonnai magyar főszereplésével. Melyben az adott nemzethez tartozó véglények serényen teljesítik a minimálprogramot, s mivel a gondolkodás csak nehezíti a konfliktusok biztos egymás mellett élését, inkább a zsigeribb izgalmakra áhítoznak. Így a józan ész minden eleme ki van törölve ezekből a szpartakiádokból. Eme mélységes értelmű metélkedők legbiztosabb terepe pedig a politikai pofozóring mellett a dicső sport, mely köztudottan az emberi teljesítmény, elszánás, akarat, szorgalom és a szépség, az erő és a jó erkölcsök megtestesülésének eszményi terepe, egyben a fair play szülőanyja. Na nem.
Nem azért kért bocsánatot két román napilap, mert a magyar-román sportbarátság legfelemelőbb pillanatait élvezhettük a bukaresti meccs helyi szurkolóinak közreműködésével. Nem az otrombaság, az eszement durvaság, a vandalizmus az újdonság – mert ezekből a mi hasonló szabású kisebbségünk is kitesz magáért –, hanem hogy ezért két – az ügyben közvetlenül nem érintett – sajtótermék mea culpázik, elnézést kér, mentegetőzik, megtépi ruháját. Nálunk ilyesmire eddig nem nagyon akadt példa, nem a brutalitásra, hanem az elnézést kérésre. Pedig okunk az lenne rá. Legutóbb épp pár napja szorultunk volna hasonló mosakodásra, amikor náci karlendítéses hazai hülye gyerekek terrorizálták az ide látogató német szurkolókat, akiket, mit szépítsük, komoly erőszakos inzultusok értek. S mi volt a válasz erre az illetékesek részéről? Az, ami két évtizede minden hasonló esetben, vállvonogatás, hárítás, a felelősség elkenése.
Mindenki mossa kezeit. A fogadó klub, régi, magyar patinás darab, azt se tudta, hogy mit kell, mit kellett volna ilyenkor tenni? Hogy nem a szokásos biztonsági szolgálat tartotta fenn a rendet (!!?) a stadionban, a rendőrök meg kint voltak, de senki se kérte őket a beavatkozásra. Amit, ezek szerint kérni kell. Meg kifizetni. Itt van még a Magyar Labdarúgó Szövetségnek nevezett valami és kapcsolt részei meg a labdarúgó egyesületek, melyek működése látszólag inkább a gazdasági bűnszervezetekére hasonlít, átláthatatlan gazdálkodással és pénzmozgásokkal. És itt van még a dicsőséges, valamilyen képtelen nyelvficam következtében szurkolóknak csúfolt gomolygó szürke massza, amelynek jelentős része csak a zsigeri indulatok és a balhé miatt jár meccsre. Igaz, nem is igen van oka másért, a fociért legalábbis aligha. Minden és mindenki itt van tehát, egyedül foci nincs. Ám, úgy tűnik, ez már senkinek se hiányzik. Mások már régen nem járnak meccsre, eltűntek a családok, a generációk, s eltűnt a szurkolás öröme.
Két évtized lágy demokratikus lét nem volt elég a futballvandalizmus visszaszorítására. Pedig milliárdokat dobtunk ki egyebek közt sosem használt stadion beléptető rendszerre. Biztosan ezen is jól keresett valaki. Míg nálunk kevésbé demokratikus, szerényebb múltú jogállamokban – egyébiránt Nagy Britanniában, Németországban – némi rendetlenkedésért örökre tiltanak el emberszabásúakat még a pálya környékéről is, s gyorsított eljárással súlyos évekkel jutalmazzák zombikat. Addig nálunk magától értetődő dolog például, hogy ezek a figurák rendszeresen szétverhetik a tömegközlekedési eszközöket, leamortizálhatják a közterületeket. Az adófizetők pénzén igencsak drága játék. Ám, úgy tűnik, hogy itt zavartalanul mehet minden tovább. Pedig már futballminiszterelnökünk is akadt, aki újrázhat is. Hajrá, Szlovákia, hajrá, szlovákok! Hajrá, Románia, hajrá, románok! Velünk meg majd csak lesz valami.