Uborkaszezon a zsákutcában
Már uborkaszezon sincs. Azzal se tudunk mit kezdeni, ami megterem. A dinnyések legalább idén nem borogattak, így tán csurranhat valami a termelőknek is. Évek óta megszokott képek, a kicsiny agrárvállalkozó az út szélén. Zászló leng, nagyjából hasonló transzparensek nyiladoznak a traktorokon. Reggeliznek a demonstrálók, házikolbász és szalonna olvad lassan a hőségben. Egész pálya helyett az agrártermelők csak félpályás letámadással próbálkoznak. Bárkit koronázzanak is meg aktuálisan a Duna jegén, annak szerfölött nehéz dolga lesz a hazai mezőgazdasággal. Így alakultak a viszonyok. Ezt senki sem vitatja. A magyar agrárium felett ugyanis jó ideje nemhogy beborult, hanem teljesen zárt és átláthatatlan gomolygásba rendeződött a gondok felhőzete. A költői képzavarokon túl pusztán arról van szó, hogy az ágazat jövedelemtermelő képessége valahonnan messze alulról spekulálna a béka helyére. A baj csak az, hogy a gondokhoz képest minden próbálkozás túl csekély, s ha még ráadásul valódi próbálkozásból sincs sok, akkor ezen a fonalon szépen el is juthatunk a mai állapotokig. És itt most tegyük félre a látványosan semmitmondó megállapodásokat és porhintéseket.
Túlmenően azon, hogy Pacta sunt servanda, vagyis legalább a megkötött szerződéseket be kellene tartani, az elmúlt évtizedben a politika legbrutálisabb térnyerésének lehettünk tanúi a mezőgazdaságban. A bevatkozás nyomán indult meg az elmúlt évtized elején a példát ritkítóan gyatra kárpótlás. Sebek szakadtak fel, újabb sérelmek rakódtak a régiekre, korábban elkeseredett emberek keseredtek tovább, aminek következtében soha nem látott nagyságú területeket vert föl a gaz. A spekulációs célpontoktól eltekintve a föld elértéktelenedett, és nőtt az ugar a fejekben. Átláthatatlan támogatási rendszer, szeretem és nem szeretem szövetkezők és termelők, összeomló piacok, áhított termékpályás szövetkezések, a hasznot lefölöző felvásárlók, valamint kiismerhetetlen és eltűnő eladók és viszonteladók, át nem vett vagy ki nem fizetett malacok, pénzükért tüntető gazdák, összerándult bőrű parasztarcok, egekbe szökő gép- és üzemanyagárak, tőkehiány és hitelezési gondok. Unásig ismert tényei a helyzetnek, híradóknak és újságcikkeknek. Lassan már nincs hova húzni tovább a nadrágszíjat. Nincs több luk. Persze, régóta ezt mondják. Aztán mindig akad újabb húznivaló.
A jobb sorsra érdemes, a mezőgazdaságban kényszerből vagy szabadon dolgozó mindebből annyit vesz észre, hogy a nyakán a termény, a jószág, az árvíz, a belvíz, az aszály, a hitelező, a végrehajtó, a kassza üres, és semmi nem változik. A demonstrálók elcsomagolják a maradék kolbászt, elhajítják a szalonnabőrt, bedörrentik a motorokat, aztán hazamennek. Volt egy jó napjuk. Nem dolgoztak hiába.