Kábító disznóságok
Képzeljük el, hogy február vége van, megindul az eresz a tavasz lassú, láthatatlan, ámde ugyanoly engesztelhetetlen és sodró lendületű rohamától. Egy-egy elszánt, hörgésbe fulladó gyászsikoly marad utoljára. A dráma még ott visszhangzik a porták hátsó udvarában. Bevégeztetett a házi disznóölés idényének. Legalábbis erre az évadra. Addig is oldalszalonnák, füstölőben pácolódó kolbászok segítenek át az élet nehézségein a következő idényig, disznósajtok érnek feszes bőrükben. Mert nincs semmi kétség, az egetverő sivalkodás jövőre is föl fogja majd verni a hazai települések téli csendjét. Magyar táj, visszhangos magyar ecsettel. Eljönnek ismét azok a kristályos hajnalok, amikor hasonlóan tiszta és áttetsző pálinkától ölésre hevített emberek toporogva álldogálnak a bezárt ólak előtt. Eljön a szűzhón a jószág haláltusáját rögzítő véres latyaknak ideje. A friss tepertőé és az abból való pogácsáé, a jószág felfogott áldozataként tálalt hagymás véré, a malaszttal teli véres és májas hurkáé, a nyárról elrakott savanyított gyöngyhagymáé és karfiolé és a méregerős macskapöcse paprikáé.
Ez mind-mind eljön újra a jövőben is. Ha mi is így akarjuk. Eljön akkor is, ha mi már egy közös európai ól melegét élvezve és a gazdagabb korpaellátmány ígéretében bízva a nagy, közös vályúnál, belül vagyunk az Európai Unió kapuján.Az elmúlt évek során számtalan szebbnél szebb rémhírrel szembesülhettünk, hiúságunkat legyezgető, étvágygerjesztőbbnél étvágygerjesztőbb disznóságokról értesülhettünk. Továbbá ízletesnél ízletesebb előpuhított borzalmakról szerezhettünk tudomást az Európai Unió kapcsán. Hogy milyen szörnyűségek várnak ránk, ha majd ütött a végzetes óra. A valóság ez esetben is — mint mindig — sokkal kiábrándítóbb és prózaibb. Lehet parkosítani az eltökélten hiába ásott lövészárkot, lehet előjönni a fáskamrából a dzsungelharcos önmentő felszereléssel, az Európai Unió sajna tényleg nem tör a speciális hungaricumként számon tartott házi disznóölésünk nemes hagyományára. Sőt a kulturális, a szokásbeli sokszínűség jegyében még jó szemmel is nézi mindezt. Bosszantó.
Pedig már kurucos hévvel milyen jól beleéltük magunkat a vonzó ellenálló, történelmi igazságharcos bajnok szerepkörébe, itt ebben a labanc, oszmán és muszka által oly sokszor sarcolt kicsiny országban. Bizony, ölhetünk disznót kényünkre-kedvünkre, meg olyan ugyancsak hungarikumként jegyzett pálinkával öblítjük torkunkat, amilyennel csak akarjuk. Házon belül, saját fogyasztásra tulajdonképpen az lesz, ami eddig volt. Etetni is azzal etetünk — dobostorta vagy száraz kenyér —, amit jónak látunk. Ha nem kereskedelmi célból, további értékesítés végett ölünk, csak saját szakállunkra. Az állatvédelem szerint ugyan elvárható, ha ezt humánusabban cselekednénk. Ölés előtt lenne kábítás. Éspediglen a disznóé, s nem kisüsti által a bölléré meg a segédnépeké. De hát ezt senki se fogja végigellenőrizni, mint ahogy azt se, volt-e hivatalos húsvizsgálat, látta-e hatósági állatorvos a feldolgozásra kerülő házi részeket. Esetleg jobb lenne persze, ha látná, ha garantáltan fertőzésmentes, megbízható csomagocskákat küldene át például a gazda a szomszédba kóstolóként.
De most nyár van, ilyenkor amúgy is töppedt szőlőszem a sajtómunkások és a közönség agya, meg különben is, botránynak kell lenni. A jó, az hírnek kevés. Amikor ráadásul itt van ez az ideiglenesen állomásozó B-kormány, amelyről köztudott, ha csak teheti, ráront nemzetére, s nemzetárulást nemzetárulásra halmoz. Minekutána ebből következően, ezen sorba illően mennyire drámai, hogy tűzbe veti a derék vidék jóformán utolsó megmaradt hungarikumát. Nem, nem a munkanélküliséget meg a lavóros pálinkát vagy a kannás bort, hanem a disznóölést. De hogy úgy van. Ez az egyetlen, ami jóformán az ősi hagyományokhoz és a talajgyökérhez kapcsolja a magyart, s amiből a nyomorult, penészarcú, idegenszívű városiaknak is jut olykor kóstoló.
Bizony, egy ilyen házi disznóvágás vélhetően sokkal jobb mulatság, mint a harangöntés, mivel utóbbi elfoglaltságot a hazai népesség jóval ritkábban is gyakorolja. S hát amikor a közszeretetnek és a pálinkának örvendő sakter többszöri kísérletre, s a ház népének hangos szurkolása közepette eltalálja végre a bökővel a jószágot és zubog a vájdlingba a habos vér, az mennyire felejthetetlen. Készülhet az orjaleves, a hagymás vér, kanyaroghat a halott élőlény belébe töltött, az elhunyt jószág darált maradványának kígyója, na, az már igen. Ezt nem hagyjuk elveszejteni. Inkább vesszen a déli harangszó. De a disznók hajnali halálsikolya örök. Hiába is esküsznek össze az EU és hazai kiszolgálói.
Ilyenkor szokott jönni a már jól ismert fordulat, kommunikációs bélmozgás, ácsi, szó sincs itt semmi ilyesmiről. A kormányszóvivő egyenesen ökörségnek nevezte, hogy jövőre megszüntetnék a hagyományos házi disznóvágást. Persze, elszállt hírlapi kacsa az uborkaszezon mellé. Sok lúd disznót győz. És ne vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot. De mi már tudjuk, ha máshonnan nem, hát a hízók egyre elégedettebb ábrázatáról, hogy jövőre készül itt valami. A disznót megölni nem kell félnetek jó lesz!