A titok tartása
Hát, drágáim, csudálatos napokat élünk. Elmaradt a savanyítani valók szokásos szezonja, fene bánja, viszont csak úgy dől ki a trágya mindenféle nyílásból. Itt már nem csontvázak esnek ki a szekrényből, hanem egész tömegsírok. Pedig hol vagyunk még a kampányszezontól, ugye. Mi lesz itt jövő tavasszal? Mennyi sarat kennek itt még szét a derék közületi vályogvetők? Most nagyon haloványan demagógkodni fogunk, belemarkolunk, tapicskolunk kicsit az elénk kerülő sárban, ami már-már kokettálást jelent a populizmus szörnyű mételyével.
Azért csak kiderül lassan, amit eddig is sejtettünk, hogy mire épül ez az ország. Hogy miként és mennyiért is működik – a jókora támogatásokkal, közpénzekkel fenntartott – leginkább jócskán veszteséges állami vállalatok és az önkormányzati cégek pénznyelő és pénznyerő automatája, vagyis hát mondjuk úgy jobb szó híján: ezek irányítása, vezetése. Hogyan kanalaz a menedzsment, mit csinál az igazgatóság, és mit felügyel a felügyelőbizottság. Hová csorognak a tíz és százmilliók, milliárdok. Magánzsebekbe és ne legyen kétség: pártkasszákba. Többekébe. A közvagyon gondatlan, hűtlen és meghitt kezelése, a megbízható párthűség és az érdekszövetség olajozza a pénzek láthatatlan útját, minden oldalon, a mézes bödön körül. Attól függ, ki hol van hatalmi és döntési pozícióban. Helyi szinten vagy országoson. Vélhetően léteznek itt belső alkuk, kiegyezések, pártközi hallgatólagos megállapodások, hogy ti ott, mi itt, illetve a harmadik út: hogy vállvetve. Mindenki jól jár, kivéve a köz és tiszteletreméltó társasága.
Léteznek szabadon portyázó érinthetetlenek, akik bármit csinálnak, bármennyi pénz vesznek is ki, bármennyi veszteség is termelnek, kárt okoznak, s képesek bármihez nem érteni teljes erőből, mégsem tudnak megbukni. Ezeken a teflonembereken nem fog semmi, se törvény, se tisztesség. Olyan díjazások és végkielégítések röpködnek leginkább semmilyen vagy minimális teljesítményekért, amit a mindenkori Magyar Köztársaság teljes kormánya, a miniszteri testület együttesen sem kaphat meg. Az ember csak nézi a bűvészmutatványt, valaki magának utalhat ki százmilliót, és erről senkinek sincs tudomása egy cégnél. Egyébként nyilvánvaló: volt. De hazudni egyszerűbb. Egy darabig. Mert az azért még nálunk sem úgy megy, hogy odaszólok: Jucika, utalványozzon már nekem egy belvárosi sarokházra valót. Nem, itt bizonylatok, számlák, kilégek és belégek, aláírások kellenek, még a Vadkeleten is.
Amit ma tudni lehet, hogy a fővárosban vagy Debrecenben miként mennek a dolgok, vagy hogy mi újság egyebek közt a BKV, a villamos művek, a paksi erőmű, parkolótársaságok, a színházak, a MÁV és egyéb közfeladott ellátó cégek, vállalkozások háza táján, az csak a jéghegy csúcsa. Ne legyen kétségünk, a játék általános, hasonlóképpen folyhat még sok helyen, le egészen az alsóbb szintekig, az utolsó kistelepülésig. Kisebb tétekkel és tételekkel, szűkebb, talán összetartóbb, pártfüggetlen érdekszövetségekben, de többnyire, nagyjából és egészében így. Ami a legszomorúbb, hogy ez iránt senkinek sincs semmi kétsége.
Kiderült, ebben a körben akár sok-sok milliót lehet csak azért kapni, hogy valaki tartsa a száját, vagyis a titok tartásáért. Mi kell titkolniuk? Gondolom, jó okuk van rá, mármint a hallgatásra. Ha másként nem megy, föl lehetne ajánlani azért némi pénzt azért is, hogy valaki végre beszéljen. Énekeljen, ahogy a pentitókra, a bűnbánó maffiózókra mondják. Hogy megtörje végre valaki az omerta, a hallgatás és a pénzzel, pozícióval biztosított közöny törvényét. Ez lehetne az első lépés a közéleti fel- és alvilág kapcsolatainak felfejtése felé. Bizakodásra egyelőre semmi okunk.