Puliszőr a sztrapacskában
Nem szeretnék kérkedni vele, de van azért néha valami haszna is az embernek abból, hogy nem magyar köztársasági elnök. Engem, szerény kompániámmal egyetemben, ugyanis gond nélkül beengedtek Szlovákiába az elmúlt hosszadalmas ünnepi hétvégén. A kutya nem szólt hozzám, nem is igen volt olyasvalaki arrafelé, aki szólhatott volna a többszöri határátlépegetés közben, légies és kéjes korridorainkon észrevétlen suhanva. Úgy jöttem-mentem, mint egy bolygó hollandi vagy mint göthös izraelitában a fájdalom, gond és probléma nélkül. S bejárva a fél Felvidéket (jobbára Közép és Dél-Szlovákiát) keresztül-kasul egyetlen rosszalló pillantás, félmondat nélkül. Eltekintve attól az alapvető kommunikációs problémától, mely az én visszafogott szlovák nyelvtudásomat, s a szlovák többségi nemzet magyartudását illeti. Így van ez egyébként nálam már pár évtizede, gyakori és rendszeres látogatások alkalmával, öntudattal és büszkeséggel viszonyulva a közös örökséghez. Talán szerepe lehet ebben annak a vicces körülménynek is, hogy ha nem látszik az ember rögtön Nagyon Nagy Magyarnak, aki az ülepére varratja Magna-Hungária és Levédia hegy és vízrajzát. Hanem inkább érdeklődő szomszédnak, aki ott is otthon érzi magát. Persze vannak problémák. Azok vannak. Azért hogy megoldjuk őket. Ne pedig, hogy szaporítsuk.
Hányszor szembesült már az ember egy-egy ilyen szomszédolás alkalmával azzal helyi véleménnyel, hogy a szlovákok és a magyar nemzetiség között a szokásos emberi súrlódás általános közlekedési viszonylatain kívül nincs különösebb ellentét, ellenszenv. De a politikusok, ha érdekük úgy hozza, kavarják rendesen, s mostanában gyakorta hozza úgy, s attól tartok – a térség állapotait látva –, a közeli jövőben mindkét oldalon még gyakrabban fogja úgy hozni. Mert a nacionalizmus válságban mindig a legédesebb, a legcukrosabb ingyen cirkusz (itt jegyzem meg, nem ritkán azért a legvéresebb is, elég csupán a közeli múlt balkáni hullabűzös történéseire utalni) ha más egyebet nem tud nyújtani az állam. S van még mindkét oldalon a zsigeri (s nem nemzetiségi), uszulékony törpe kisebbség, aki úgy gondolja, értelmes életnek elég az, ha valaki magyar vagy szlovák. S aki nem az, az nem is lehet értelmes. Hanem kártékony nemember. A legviccesebb, amikor a két ország ebbéli puhatestűi ugyanolyan hittel vallott elvek mellett egymásra vicsorognak. Pedig ez alapján lehetnének akár elvbarátok is.
Nem, barátaim, életcélnak az nem elég, hogy magyar vagy szlovák. Az az állatkertben talán elég, hogy az egy medve, ez meg egy gepárd. De a porondon már azért valamit tudni kell, az üvöltésen kívül is. Nem beszélve az erdőkről és szavannákról. Szóval, úgy kellett nekünk most ez az ostoba szlovák határaffér, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Amiben azért a mi politikusaink sem teljesen ártatlanok. Sőt. A művelt Nyugattal, Európával meg előhozakodni, hogy az majd megvéd, igazol minket, megsimogatja fejünket, elítéli a fúj de komisz, orrát túró szlovákot, a helyzet teljes félreértése, pótcselekvés. A „művelt Nyugatot”, Európát ugyanis egyáltalán nem érdekli két keleti kis utódállam visszataszító torzsalkodása, elég baja van magának e nélkül is. Oldják meg maguk, maradjanak csendben, húzzák meg magukat, amíg jó dolguk van. Kelletlen vállvonogatás vagy üres frázis lesz a válasz a nagy magyar panaszhadjáratra. A csörtető, hangos bajkeverőket sehol sem szeretik. S Magyarország jelenleg inkább ebben a kategóriában van. S az sem vigasztal, hogy az elmúlt évek bezzegállama, a viharos gyorsan lecsúszó Szlovákia is erősen ide tart.