A vonat nem vár
Meg tudom én érteni a vonatozás iránti rajongást, a lelkes megszállottakat, még az angol vonatlesőket is. Szép dolog. A jelen Magyar Államvasuta iránti szívdobogtató viszonyt azonban már jóval kevésbé. Sokba kerül nekünk ez a játék, a gyenge, bicegő lábakon álló papundekli terepasztallal, a tejfölöspohár állomásaival. Ahhoz képest meglehetősen drága, hogy milyen lepusztult, koszos, pontatlan és silány szolgáltatást nyújt. Igen, lehetne sorolni: ez is szét van lopna, nincs gazdája, nagy a vízfej, sok a végkielégítés ésatöbbi. S a széttartó érdekek hálójában az elmúlt évtizedek alatt senki sem mert valódi működőképes cégek szervezni belőle. Akárcsak az egyészségügy, oktatás, közigazgatás estében. Mert az hosszú. De nem csak hogy hosszú, fáradságos, kevéssé népszerű és fájdalmas. Hanem távlatos dolog. Melyik érintett, politikus, szakember vállalkozna arra, hogy bűnbakként elviszi most a balhét a bizonytalan, esetleg később mások által learatandó dicsőségért. De legalább lenne tíz év múlva egy működő, jó színvonalú kötöttpályás szolgáltatása az országnak. Ehelyett mindig is egyszerűbb volt a pénzhiányhoz farigcsálni a rendszert és a hálózatot, s sokkal egyszerűbb egy-egy mintaállomás felújításakor fotózkodva átvágni a villamosított budi avatószalagját.
Egy idő után persze az odázgatás és elhanyagolás miatt tényleg odáig ér már az üszkösödés, a rothadás, hogy nem lehet sebtapaszozni és fizikoterápiát rendelni, hanem amputálni kell. Ám ha beüt a ménkű, s trancsírozzák a pályát, elindulnak rögvest a mélytengeri áramlatok. Alig fodrozódik a felszín, de a alatta komoly akció zajlanak. Ilyenkor aztán, amikor igazolható vagy légből kapott okokra hivatkozva, de egyértelműen a pénzhiány miatti bezárás réme kezd el lebegni a szárnyvonalak fölött, megindul a szörnyülködés és a lobbiláz. Hogy még véletlenül se a tényleg rég bezárásra érett vonalakat nyelje el az enyészet. Hanem azt, amely körzetnek és urainak gyenge az érdekérvényesítő képessége. Tehát nem az észérvek, hanem a helyi és távirányítású lobbierő, a kapcsolatok, az odaszólás dönt. Mert az ugye szinte minden polgármester, politikus, illetve bármiféle közhatalomra ácsingózó számára nyilvánvaló, hogy ahol eddig járt a vonat, ott ezután is járjon, mégha egy lélek se utazik rajta. Miért? Hát csak azért, hogy elmondhassák, megvédtük, nem adtuk, megyen a gőzös holnap is Kanizsára. Hogy van-e bármi értelme és hogy mindez mennyibe kerül, az nem érdekes. Legfontosabb, hogy nem vettünk el az emberektől. Miközben dehogyis nem. Nagyon is sokat.
A legszebb amikor előbújnak azok a vasútvédők, akik évtizedek óta nem szálltak már vonatra, nemis igen láttak effélét közelről az elmúlt években itthon (szerencsére), különben is, rég autóval járnak, de legfeljebb busszal. Előjönnek a távoli nosztalgiahangok messzi vidékekről: hogy hej, amikor még vonattal osztálykirándultunk Egerből Szilvásváradra, ami tényleg szép dolog. Csakhogy ha a szép emlékektől eltekintünk, akkor az a valóság, hogy az év túlnyomó részében alig pár emberrel zakatol oda és vissza a motorkocsi. Szép hobbi is lehet a vasút, csak valakinek meg kell fizetnie. Gazdag országoknak se megy könnyen. Szegény országnak meg okosabbnak kell lennie. Például, ha ilyen központi szerepben lévő tranzitország, akkor az valóban kérdés, hogy miért gurul át tényleg százezernyi kamion az országon elképesztő károkat és szennyezést okozva, miközben ott van az erre kitalált vasút. De ne nagyon csodálkozzunk ezen, amikor a Tarna-vidéken kisebb távokra sem sikerült megoldani a kőzúzalék vasúti szállítását a meglévő és teherforgalommal működő vonalon. Ez a vonat – úgy tűnik – számunkra rég elment. És aligha tér vissza egyhamar diadalmasan.