Leszállás és felemelkedés
Kis utazás. A felhők fölött mindig kék az ég, de legalábbis csillagos. Elindult az ereszkedés, lassan veszítünk magasságunkból, egyre közelebb jön a szilárd (?) föld, kirajzolódnak a részletek. Változik a külső dübörgés, fények villannak. Apró, hullámzó görcsök indulnak el a gyomortájról, elindult a végső megközelítés.
Még egy utolsó fél fordulót tesz a gép, billeg, zörögve nyit a futómű. Lent sötét és köd. Sima földet érés. A hátsó sorból kászálódom, az utolsók között. Közvetlenül a gép ajtajánál két testes, hízásnak indult hivatalos közeg áll. Várnak valakire. Nem rám. Az ülésszomszédomat önmaguk és sűrű kérdéseik közé. Mióta volt kinn, kitől kapta a pénzt, hallom a hátam mögül még az okmányellenőrzésnél is. Vár az ember a sorára. Előttem két román utasnak nézik a papírjait, nem jók, vagy hiányzott a vízumuk, így a célállomásról visszaküldték őket. Most mennének haza. A határőr hosszan és kedvetlenül szemléli egy másik keleti pár dokumentumait, aztán kegyesen továbbhessenti őket. Sorra kerülnék épp, mikor kiszól üvegszekrényéből a közeg, mint valami palackba zárt túlérett ötcsillagos Napóleon, ugyan, ne álljak már be a sorba, mert ő már nem dolgozik tovább. Megérkeztem. Itthon vagyok. A saját közegemben.
Enyéim között, akikből egy vagyok. Vér a vérükből, egy tompa lézergravírozású fénykép a nagy, közös tablóról. Tudom az életüket. A fáradt reggeleiket, gyorsan megkeseredő szájízüket, lemondó legyintésüket, gyors örömeiket és a tompa, kínzó másnaposságot. Átmeneti korban élnek egy olyan országban, ahol mindig és egyre csak átmeneti kor van. Fene se akart átmeneti korban élni. De ez jutott. Régóta várnak a tranzitban, a huzatban, valami átszállásra, valami jobb felé. Bepakolt bőröndök a székek mellett, kiporciózott sorsok, nyűgös gyerekek, régi újságok, borostás, szürke arcok bámulnak a várótermi fotelekből. A hatalmas menetrendjelző táblán pillanatonként változik a szöveg, pörögnek a betűk és számok… 896… 1001… 1241… 1456… 1552… Van, amiről jobb lett volna lemaradni. Nem kell mindig tülekedni.
A 2000-es évjáratok kilátásai – mint mindig – bizonytalanok, sok-sok túltáplált reménnyel. De már most is gyakran tűnik föl a jól ismert szöveg: törölve, késik. A menetrend is folyton borult, kiszámíthatatlanul alakult. Semmit nem lehetett, mint ahogy most sem lehet előre látni és kiszámítani, tervezni. Mozgó célpontok voltunk és maradtunk egy mozgó világban. Ahogy az is világos, a fölemelkedéshez előbb a földön kell járni.