Hát legyen
Kész. Nem bírom tovább. Az egy főre jutó hülyék száma már így is két fő, és exponenciálisan emelkedik óráról-órára. Nem viccelek. Ez elképesztő. És tudnak olvasni – ha nem is mindig értik a szöveget –, meg írni is tudnak – ld. előbb –, tehát nem a társadalom legalja, nem a peremen – vagy az alatt – élő létformák, hanem hétköznapi emberek, és ebben ez a tragédia, hogy ők a hétköznapiak. Bár ebben azért még nem vagyok egészen biztos.
A düh és a keserűség megviseltjei ők, katonái a sötét erőnek, no nem annak, amiről a püspöki konferencia volt szíves körlevelet kiadni, bár nyilván ott is lenne keresgélnivaló, hanem annak a mérhetetlen eszetlenségnek, aminek egyetlen célja és értelme, hogy (majdnem) mindegy kit és mit, csak lehessen ütni, szidni, káromolni. Mert ezzel szökik a gőz, csökken a nyomás. Ott benn.
Láthatatlan, arctalan katonák ők, hittel és (el)bizakodással teli, meg elszánással, hogy majd jól megmutatják. És ontják úton és útfélen, sőt útszélen, és ez utóbbi nem is feltétlenül mindig igaz a stílusra. Ébren álmodók, éberen vigyázók. Vigyázzák az álmukat. Az álmaikat. A leigázást, a törvényenfelettiséget, a hatalmat, a felsőbbrendűséget.
Ha most rajzolhatnék, hát rajzolnék, egy kis testi hibával rendelkező kört, és feltenném a kérdést, hogy őt vajon ki vigasztalja meg. Polgártársak. De ide egyfelől nem rajzolhatok, másfelől félő, hogy hiába tenném.
Nem mellékesen azt a bizonyos kört már megrajzolta, s a kérdést is feltette egy Örkény nevezetű. És naggyá lett. Nem egypercre.