Huncut a nő. Olykor kérdez, de nem mondja ám meg, hogy miért. Átkiabál a szomszéd irodából: figyelj, szerinted hány élete van a macskának?

Kilenc. Kivéve ha az enyém, mert akkor egy. És rövid.

A történet ennyi, amiért ebből maiszösz lett, az nem más, minthogy rájöttem, honnan jutott eszébe a kérdés. Hát innen.

Azon még gondolkodom, hogy mi a helyzet a kandúrokkal.

Hosszú nap volt, fárasztó, zsibbasztó, monitor előtt ücsörgős. Kis kikapcsolódás a konyhában: muffint sütök. Meg azért is, mert párom délelőtt már sütött egy adagot, és mert nálunk a konyhában én vagyok a császár, így hát az nem járja, hogy ne próbáljam ki magam ebben a műfajban is.

Keverem-kavarom, kész a tészta. A sütőpapír-kosárka viszont kevés. Sebaj: az egyik fele papírban sül majd, a másik meg kivajazva-lisztezve. Baltazár nem alkuszik.
Sutty, be a sütőbe. Húsz perc, addig kis munka újra, aztán sütőajtó kinyit, és hoppá:

A tanulság?

Újabb bizonyíték arra, amit már régóta mondogatok a páromnak: vannak dolgok, amiken a papír igenis ront.

Kész. Nem bírom tovább. Az egy főre jutó hülyék száma már így is két fő, és exponenciálisan emelkedik óráról-órára. Nem viccelek. Ez elképesztő. És tudnak olvasni – ha nem is mindig értik a szöveget –, meg írni is tudnak – ld. előbb –, tehát nem a társadalom legalja, nem a peremen – vagy az alatt – élő létformák, hanem hétköznapi emberek, és ebben ez a tragédia, hogy ők a hétköznapiak. Bár ebben azért még nem vagyok egészen biztos.

A düh és a keserűség megviseltjei ők, katonái a sötét erőnek, no nem annak, amiről a püspöki konferencia volt szíves körlevelet kiadni, bár nyilván ott is lenne keresgélnivaló, hanem annak a mérhetetlen eszetlenségnek, aminek egyetlen célja és értelme, hogy (majdnem) mindegy kit és mit, csak lehessen ütni, szidni, káromolni. Mert ezzel szökik a gőz, csökken a nyomás. Ott benn.

Láthatatlan,  arctalan katonák ők, hittel és (el)bizakodással teli, meg elszánással, hogy majd jól megmutatják. És ontják úton és útfélen, sőt útszélen, és ez utóbbi nem is feltétlenül mindig igaz a stílusra. Ébren álmodók, éberen vigyázók. Vigyázzák az álmukat. Az álmaikat. A leigázást, a törvényenfelettiséget, a hatalmat, a felsőbbrendűséget.

Ha most rajzolhatnék, hát rajzolnék, egy kis testi hibával rendelkező kört, és feltenném a kérdést, hogy őt vajon ki vigasztalja meg. Polgártársak. De ide egyfelől nem rajzolhatok, másfelől félő, hogy hiába tenném.
Nem mellékesen azt a bizonyos kört már megrajzolta, s a kérdést is feltette egy Örkény nevezetű. És naggyá lett. Nem egypercre.

Hú, g.ci, de király ez a póló - hagyják el eme szók a tizenéves ifjú hölgy ajakit, midőn a kirakatban megpillantá a szóban forgó - és még forgandó - ruhaneműt. Társa - nyilván a g.ci - ugyancsak ifjú hölgy, a megszólításon nem csodálkozand elfele, sőt, immáron ketten szemlélik a pólót - merthogy azt -, ami nyilván tényleg nagyon király. A diskurzus folytatása sem kevésbé emelkedett, mdőn is beléjük hasít a felismerés: itten alighanem névre szóló póló forog fenn. A kiállított darab büszke tulajdonosa nyilván valami Andi.

Érted. And I. Nnnna.

Elvégre ott virít a felirat, rászitázva: And I.

(Arra azért kíváncsi lennék, hogy egy Und Ich karakterlánccal mit kezdtek volna.)

Update: Nem az And 1 márkáról van persze szó.

Voltam a BNV-n. A bejáratnál gumimadzagra kötött labdával egyedül teniszeztek a vidám hossteslányok és -fiúk. Ugyanezen az elven működő focilabdát is láttam, derékra kötött gumi, nem kell fal, amiről visszapattanjon a laszti. Az üzenet - számomra - világos: csináld magad. Pontosabban, ha eddig azt hitted, hogy ezek a sportok valami társas, csoportos tevékenységek, hát tévedtél. Óh, a fogyasztó elmagányosodása.
Csináld egyedül.
Az erotika kiállításra inkább nem is megyek.

valuska videója a “recskateniszről”.:

Kis utazás. A felhők fölött mindig kék az ég, de legalábbis csillagos. Elindult az ereszkedés, lassan veszítünk magasságunkból, egyre közelebb jön a szilárd (?) föld, kirajzolódnak a részletek. Változik a külső dübörgés, fények villannak. Apró, hullámzó görcsök indulnak el a gyomortájról, elindult a végső megközelítés.

Még egy utolsó fél fordulót tesz a gép, billeg, zörögve nyit a futómű. Lent sötét és köd. Sima földet érés. A hátsó sorból kászálódom, az utolsók között. Közvetlenül a gép ajtajánál két testes, hízásnak indult hivatalos közeg áll. Várnak valakire. Nem rám. Az ülésszomszédomat önmaguk és sűrű kérdéseik közé. Mióta volt kinn, kitől kapta a pénzt, hallom a hátam mögül még az okmányellenőrzésnél is. Vár az ember a sorára. Előttem két román utasnak nézik a papírjait, nem jók, vagy hiányzott a vízumuk, így a célállomásról visszaküldték őket. Most mennének haza. A határőr hosszan és kedvetlenül szemléli egy másik keleti pár dokumentumait, aztán kegyesen továbbhessenti őket. Sorra kerülnék épp, mikor kiszól üvegszekrényéből a közeg, mint valami palackba zárt túlérett ötcsillagos Napóleon, ugyan, ne álljak már be a sorba, mert ő már nem dolgozik tovább. Megérkeztem. Itthon vagyok. A saját közegemben.

Enyéim között, akikből egy vagyok. Vér a vérükből, egy tompa lézergravírozású fénykép a nagy, közös tablóról. Tudom az életüket. A fáradt reggeleiket, gyorsan megkeseredő szájízüket, lemondó legyintésüket, gyors örömeiket és a tompa, kínzó másnaposságot. Átmeneti korban élnek egy olyan országban, ahol mindig és egyre csak átmeneti kor van. Fene se akart átmeneti korban élni. De ez jutott. Régóta várnak a tranzitban, a huzatban, valami átszállásra, valami jobb felé. Bepakolt bőröndök a székek mellett, kiporciózott sorsok, nyűgös gyerekek, régi újságok, borostás, szürke arcok bámulnak a várótermi fotelekből. A hatalmas menetrendjelző táblán pillanatonként változik a szöveg, pörögnek a betűk és számok… 896… 1001… 1241… 1456… 1552… Van, amiről jobb lett volna lemaradni. Nem kell mindig tülekedni.

A 2000-es évjáratok kilátásai – mint mindig – bizonytalanok, sok-sok túltáplált reménnyel. De már most is gyakran tűnik föl a jól ismert szöveg: törölve, késik. A menetrend is folyton borult, kiszámíthatatlanul alakult. Semmit nem lehetett, mint ahogy most sem lehet előre látni és kiszámítani, tervezni. Mozgó célpontok voltunk és maradtunk egy mozgó világban. Ahogy az is világos, a fölemelkedéshez előbb a földön kell járni.

Meg tudom én érteni a vonatozás iránti rajongást, a lelkes megszállottakat, még az angol vonatlesőket is. Szép dolog. A jelen Magyar Államvasuta iránti szívdobogtató viszonyt azonban már jóval kevésbé. Sokba kerül nekünk ez a játék, a gyenge, bicegő lábakon álló papundekli terepasztallal, a tejfölöspohár állomásaival. Ahhoz képest meglehetősen drága, hogy milyen lepusztult, koszos, pontatlan és silány szolgáltatást nyújt. Igen, lehetne sorolni: ez is szét van lopna, nincs gazdája, nagy a vízfej, sok a végkielégítés ésatöbbi. S a széttartó érdekek hálójában az elmúlt évtizedek alatt senki sem mert valódi működőképes cégek szervezni belőle. Akárcsak az egyészségügy, oktatás, közigazgatás estében. Mert az hosszú. De nem csak hogy hosszú, fáradságos, kevéssé népszerű és fájdalmas. Hanem távlatos dolog. Melyik érintett, politikus, szakember vállalkozna arra, hogy bűnbakként elviszi most a balhét a bizonytalan, esetleg később mások által learatandó dicsőségért. De legalább lenne tíz év múlva egy működő, jó színvonalú kötöttpályás szolgáltatása az országnak. Ehelyett mindig is egyszerűbb volt a pénzhiányhoz farigcsálni a rendszert és a hálózatot, s sokkal egyszerűbb egy-egy mintaállomás felújításakor fotózkodva átvágni a villamosított budi avatószalagját.

Egy idő után persze az odázgatás és elhanyagolás miatt tényleg odáig ér már az üszkösödés, a rothadás, hogy nem lehet sebtapaszozni és fizikoterápiát rendelni, hanem amputálni kell. Ám ha beüt a ménkű, s trancsírozzák a pályát, elindulnak rögvest a mélytengeri áramlatok. Alig fodrozódik a felszín, de a alatta komoly akció zajlanak. Ilyenkor aztán, amikor igazolható vagy légből kapott okokra hivatkozva, de egyértelműen a pénzhiány miatti bezárás réme kezd el lebegni a szárnyvonalak fölött, megindul a szörnyülködés és a lobbiláz. Hogy még véletlenül se a tényleg rég bezárásra érett vonalakat nyelje el az enyészet. Hanem azt, amely körzetnek és urainak gyenge az érdekérvényesítő képessége. Tehát nem az észérvek, hanem a helyi és távirányítású lobbierő, a kapcsolatok, az odaszólás dönt. Mert az ugye szinte minden polgármester, politikus, illetve bármiféle közhatalomra ácsingózó számára nyilvánvaló, hogy ahol eddig járt a vonat, ott ezután is járjon, mégha egy lélek se utazik rajta. Miért? Hát csak azért, hogy elmondhassák, megvédtük, nem adtuk, megyen a gőzös holnap is Kanizsára. Hogy van-e bármi értelme és hogy mindez mennyibe kerül, az nem érdekes. Legfontosabb, hogy nem vettünk el az emberektől. Miközben dehogyis nem. Nagyon is sokat.

A legszebb amikor előbújnak azok a vasútvédők, akik évtizedek óta nem szálltak már vonatra, nemis igen láttak effélét közelről az elmúlt években itthon (szerencsére), különben is, rég autóval járnak, de legfeljebb busszal. Előjönnek a távoli nosztalgiahangok messzi vidékekről: hogy hej, amikor még vonattal osztálykirándultunk Egerből Szilvásváradra, ami tényleg szép dolog. Csakhogy ha a szép emlékektől eltekintünk, akkor az a valóság, hogy az év túlnyomó részében alig pár emberrel zakatol oda és vissza a motorkocsi. Szép hobbi is lehet a vasút, csak valakinek meg kell fizetnie. Gazdag országoknak se megy könnyen. Szegény országnak meg okosabbnak kell lennie. Például, ha ilyen központi szerepben lévő tranzitország, akkor az valóban kérdés, hogy miért gurul át tényleg százezernyi kamion az országon elképesztő károkat és szennyezést okozva, miközben ott van az erre kitalált vasút. De ne nagyon csodálkozzunk ezen, amikor a Tarna-vidéken kisebb távokra sem sikerült megoldani a kőzúzalék vasúti szállítását a meglévő és teherforgalommal működő vonalon. Ez a vonat – úgy tűnik – számunkra rég elment. És aligha tér vissza egyhamar diadalmasan.

Nem szeretnék kérkedni vele, de van azért néha valami haszna is az embernek abból, hogy nem magyar köztársasági elnök. Engem, szerény kompániámmal egyetemben, ugyanis gond nélkül beengedtek Szlovákiába az elmúlt hosszadalmas ünnepi hétvégén. A kutya nem szólt hozzám, nem is igen volt olyasvalaki arrafelé, aki szólhatott volna a többszöri határátlépegetés közben, légies és kéjes korridorainkon észrevétlen suhanva. Úgy jöttem-mentem, mint egy bolygó hollandi vagy mint göthös izraelitában a fájdalom, gond és probléma nélkül. S bejárva a fél Felvidéket (jobbára Közép és Dél-Szlovákiát) keresztül-kasul egyetlen rosszalló pillantás, félmondat nélkül. Eltekintve attól az alapvető kommunikációs problémától, mely az én visszafogott szlovák nyelvtudásomat, s a szlovák többségi nemzet magyartudását illeti. Így van ez egyébként nálam már pár évtizede, gyakori és rendszeres látogatások alkalmával, öntudattal és büszkeséggel viszonyulva a közös örökséghez. Talán szerepe lehet ebben annak a vicces körülménynek is, hogy ha nem látszik az ember rögtön Nagyon Nagy Magyarnak, aki az ülepére varratja Magna-Hungária és Levédia hegy és vízrajzát. Hanem inkább érdeklődő szomszédnak, aki ott is otthon érzi magát. Persze vannak problémák. Azok vannak. Azért hogy megoldjuk őket. Ne pedig, hogy szaporítsuk.

Hányszor szembesült már az ember egy-egy ilyen szomszédolás alkalmával azzal helyi véleménnyel, hogy a szlovákok és a magyar nemzetiség között a szokásos emberi súrlódás általános közlekedési viszonylatain kívül nincs különösebb ellentét, ellenszenv. De a politikusok, ha érdekük úgy hozza, kavarják rendesen, s mostanában gyakorta hozza úgy, s attól tartok – a térség állapotait látva –, a közeli jövőben mindkét oldalon még gyakrabban fogja úgy hozni. Mert a nacionalizmus válságban mindig a legédesebb, a legcukrosabb ingyen cirkusz (itt jegyzem meg, nem ritkán azért a legvéresebb is, elég csupán a közeli múlt balkáni hullabűzös történéseire utalni) ha más egyebet nem tud nyújtani az állam. S van még mindkét oldalon a zsigeri (s nem nemzetiségi), uszulékony törpe kisebbség, aki úgy gondolja, értelmes életnek elég az, ha valaki magyar vagy szlovák. S aki nem az, az nem is lehet értelmes. Hanem kártékony nemember. A legviccesebb, amikor a két ország ebbéli puhatestűi ugyanolyan hittel vallott elvek mellett egymásra vicsorognak. Pedig ez alapján lehetnének akár elvbarátok is.

Nem, barátaim, életcélnak az nem elég, hogy magyar vagy szlovák. Az az állatkertben talán elég, hogy az egy medve, ez meg egy gepárd. De a porondon már azért valamit tudni kell, az üvöltésen kívül is. Nem beszélve az erdőkről és szavannákról. Szóval, úgy kellett nekünk most ez az ostoba szlovák határaffér, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Amiben azért a mi politikusaink sem teljesen ártatlanok. Sőt. A művelt Nyugattal, Európával meg előhozakodni, hogy az majd megvéd, igazol minket, megsimogatja fejünket, elítéli a fúj de komisz, orrát túró szlovákot, a helyzet teljes félreértése, pótcselekvés. A „művelt Nyugatot”, Európát ugyanis egyáltalán nem érdekli két keleti kis utódállam visszataszító torzsalkodása, elég baja van magának e nélkül is. Oldják meg maguk, maradjanak csendben, húzzák meg magukat, amíg jó dolguk van. Kelletlen vállvonogatás vagy üres frázis lesz a válasz a nagy magyar panaszhadjáratra. A csörtető, hangos bajkeverőket sehol sem szeretik. S Magyarország jelenleg inkább ebben a kategóriában van. S az sem vigasztal, hogy az elmúlt évek bezzegállama, a viharos gyorsan lecsúszó Szlovákia is erősen ide tart.

Lassacskán őszül az idő, előtüremkednek a szüreti gondok. Mert mifelénk történelmileg úgy alakult ki, hogy a szüret nem a felhőtlen öröm és a betakarítás, a megtett munka feletti elégedettség érzete uralja. Hanem a visszatérő gond, az újra és újra begyűrűző probléma. Azután megint föltalálják majd a csőbesült lyukat. Kiderül és közhírré teszik bátran a frankót: it-ott bizony még mindig szájöblítőt mérnek. Nos, mindezzel mindenki, értsd: a fogyasztók többsége tökéletesen tisztában van, ha nem nagyon naiv. Mármint – tisztelet a bevételnek –, hogy a termelők egy része valami mást, és nem minőségi bort kínál, nem is mindig túlságos olcsón. Viszont legalább lehet tudni, hogy ténylegesen melyik az a pár rettenetes keverőtelep, ahol garantáltan borszerű anyaghoz biztosan nem lehet jutni. De nem is azért veszi a jónép nagyobbik fele. Hanem bódulni.

Akadnak a magyar borászatnak fekete lyukai, kétséges borvigalmi terepei. Ha nekem annyi pénzem lenne, mint amennyi deci rettenetest kimérnek, ajtónyitogatóként alkalmazhatnám a leggazdagabb magyarnak kikiáltott Csányi OTP Sándort. Oda kérem a többség nem azért tér be, hogy valami extatikus vinológiai élményhez jusson, arra vannak más, jobb helyek, címek, borászok is. A bugaci pusztalátogatástól se várja senki, hogy majd a valódi racka betyárok közé tévedve bepillantást nyer a romlatlan és ihletett népi életbe.

Sokkal őszintébb és valódibb műfaj a rossz bor ennél, azt kapod, amit vársz. A fogyasztók jó részét nem a minőségi termék, még csak nem is a könnyű mámor vonzza, hanem – nézzünk szembe vele – igen, a jutányos lerészegedés reménye. Nem túl felemelő ezt bevallani, de ez a turizmus egyik fő (nemzetközi) csapása, a kikapcsolódás egyik módja. Aki látott már a buszra mosogató spongya állapotban fölkanalazott hazai és külföldi látogatókat ilyesféle tetthely közelében, az tudja, miről beszélek. Az Alkotmánybíróság már évekkel ezelőtt kimondta, hogy kábulathoz való jog nincs ugyan, s spanglit sodorni saját használatra, fű alatt is vétek, az alkohollal viszont már társadalmunk bátran megtanult együttélni. A szesz beépült kultúránkba, viselkedési és normarendszerünkbe és zavarainkba.

Igen, a borturizmusnak is több ága van, a finomkodó álintellektuális borkulturális akcióktól a leplezetlen vedelésig. És ezek nem zárják ki egymást, sőt. Mert a borászat ma, amikor a sarki vegyesboltban párszázért jó minőségű olasz, spanyol, francia borokat kapni, véresen komoly üzlet, létharc, érdekérvényesítés és értékesítés, marketing és reklám. Bort készíteni sok mindenki tud, de jól eladni, no az valóban már-már igazi művészet.

Nagy a nyári forgalom. Ki megy, ki marad. Ki honna, hová? Akad, aki menve marad állva, más maradva megy, és lesz, ki végleg kimarad. Pörög a közéleti rulettgolyó. Ki tudja, hol áll meg? Az elvárt nyári fél gőz ellenére csúcsra járatva üzemel a hazai belpolitika. A szabadságáról hazaérkező kormányfő gyűröttebb, mint egy néhai gyakorlóruha. Radikálisan leszűkült mozgásterében valódi programokra, akciózásra már nincs mód. Nem is nagyon volt szó. Az ország egyre messzebb sodródik a nagy, átfogó, ám elkerülhetetlenül szükséges és fájdalmas intézkedésektől (egészségügy, oktatás, államigazgatás). Miközben a valós fájdalmak és csapások rendre jönnek. Az ellenállást látva tétova visszalépegetés, téblábolás, ködösítés megy. Maradt a hagyományos káderpolitikai játszótér, balanszírozás a kötélen, személycserék, csiki-csuki, posztok és funkciók újraosztása, és minden mozdítható ellopása itt a végén. Csúcsra jár a harács és a koncon való marakodás.

Nincs már csapat, csak jobb és rosszabb cserék, a kapitány lassan egyedül marad a két(sok?)színűek és elpártolói közt. Van és lesz itt még jövés-menés. Kis alkuk, kis eredmények. És nagy hazugságok. Ez már nem a száznapos látványkormányzás. Aprómunka és kényszerpálya. A kormányzati kommunikáció hártyavékony szappanbuborékja is elpukkant, akárcsak az előző kabinet esetében, láttatni engedve a kiábrándító semmit, a blöffölő nagyképűséget, a drága áron koholt Potemkin falut. Pedig a tanulságos példa előttük volt: a nagy humbug, a léggömbhámozás arcátlan forszírozása hova vezet. A fetisizált üres politikai marketing, az ígéretcunami már akkor levizsgázott: aki nem tanul az elődje hibáiból, az aligha lehet majd önmaga utódja ezen a pályán. Bajnai meg elsöpröget itt addig a romokon.

 Ráadásul itt és most kellene az EU-programokba is komoly költségvetési milliárdokat beruházni, a befektetett pénzek, s a programok pedig jó esetben is majd csak két-három év múlva, a következő kormányzati ciklusban kezdenek eredményeket hozni. A kormányfő is a viszonylagos stabilitásra, túlélésre, nyugalomra, és nem nagy programokra, víziókra, nemzeti középre, jóléti rendszerváltásra, árokbetemetésre játszik inkább. Az árokbetemetés ugyanis teljes kudarccal zárult. Vannak olyan árkok, amiket nem is szabad, de nem is érdemes betemetni, mert csak annál nagyobb bajt csinálunk vele. Lássuk, hogy hol húzódnak azok a szakadékok és miféle dolgok kavarognak az alján.

Közelít a főszezon vége. A lángossütők is magasabb fordulatszámra kapcsolnak. Az Aquaparkok megpróbálják legalább nullszaldósra kihúzni az idényt. Másutt ez már sajnos sokaknak aligha sikerülhet. Új állástalanok tömegei duzzasztják az amúgy is hatalmas régit. Az állam ilyenkor mutathatja meg, hogy mire is való tulajdonképpen. Egyebek közt segíteni a rászorulókat, támogatni a bajban lévőket. Jobban, tudatosabb és hatékonyabban, mint ahogy eddig tette. Most meg lehet mutatni, hogyan lehet a közpénzmilliárdokból gondosabban újjáépíteni, reparálni az emberi sorsokat. Hogy ne maradjon a nyomában félkész, félrokkant, düledező ország, illetve luxusgettó. Ez volt az augusztus. Nemzeti ünnep jön, sok-sok elhasznált frázissal. Szent István arat majd, az új kenyér meg alkotmányos jog. Maradjanak velünk!