Vörös Rébék általment a

Keskeny pallón s elrepült -

Tollászkodni, már mint varju,

Egy jegenyefára ült.

Akinek azt mondja: kár!

Nagy baj éri és nagy kár:

Hess, madár!

Elkergettük a Vörös Rébéket, nem ültek tort hazai és import hívei a félkegyelmű náci fölött Budapesten. A Rudolf Hess akció, jelentem alázattal, lezárva. Mert azt már csak mégse tűrhettük, nálunk menjen a masírozás meg az üvöltözés, ha egyszer a miniszterelnök és a köztársaság elnöke is fölnyihorlott ennek haladéktalan betiltása érdekében. Páran még hadakoztak (jogvédők!!?), hogy nem lehet előre a csúnyaságot betiltani, még mielőtt tudnánk, hogy csúnyaságot fognak ottan beszélni, illetve csúnyaságok fognak ottan történni. Mikor mindenki tudja, nem a legújabb puding receptek cseréje vagy a legújabb Burda szabásminták megtárgyalása folyik egy ilyen neonáci tömeggyűlésen. Hát igen, a szólásszabadság meg a gyülekezési jog szabadsága köt gúzsba minket. Az a sok szabadság, ugye! Az mindennek az oka. Már a nemzet nagy orvosa, Mikola doktor is megmondta, hogy a szinglihordák meg a parttalan szabadságvágy az oka mindennek.

Csakhogy a náci, fasiszta jelszavak, meg az ebbéli gondolkodás, viselkedés, szervezkedés, nem a szólásszabadság meg a gyülekezési jog alköreibe soroltatna kellő indokkal, hanem magasabb szinten az alkotmány által is kimondott egyértelműen emberellenes dolgok tiltásához. S túlontúl is nagy felelősséget rakunk azzal rendőrség amúgy sem magabiztos vállaira, ha az ilyesféle emberellenes összejövetelek betiltásához szükséges kifogások jogszerűség talaján megálló hivatkozásainak kiókumulálását rábízzuk. Nem beszélve a hasonló, de megtartott összejövetelek gardírozásáról. Pár éve itt sandán kóstolgatják a jogállamot, meddig lehet elmenni, mennyire lehet szétverni a kereteit. Kicsit azért láthatóan meg is roggyant mára. És bizony hibáznak is az állam intézményei: a rendőrség, ügyészség, bíróság. De az ő hibájuk eltörpül, a politikusi vétkek mellett. A meg nem született korrekt szabályozások, a korrupció és a viselkedés kétszínűségei visszaütnek.

Mert most feszíthetjük ugyan a mellünket, hogy az import ármányt leküzdöttük, a Hess-balhé elmaradt. De mi a helyzet a hazai kútfőből, saját erővel nap mint nap előállított szabad masírozásokkal, a hétköznapi fasizmussal és a háztáji neonácikkal. Egy ütközetet megnyertünk, soványka öröm, de a háborút még nem. Addig nem is lehet, amíg – miként Virág elvtárs oly szépen mondotta – a gyökerénél nem ragadjuk meg a problémát. Erre az átfogó társadalmi, politikai, szociális és gazdasági programra egylőre nincs túl sok jelentkező.

Vörös Rébék általment a

Keskeny pallón: most repül;

Egy varjúból a másikba

Száll a lelke, vég ne’kül;

S kinek ő azt mondja: kár

Nagy baj éri és nagy kár!

Hess, madár!

Arany János:Vörös Rébék

Tény, hogy ma még nem mindenki mikrobiológiai lexikonnal kel és fekszik. Vagy a Lancet című meghatározó nemzetközi orvosi folyóirat legújabb számát olvasgatja a strandon. Viszont az is tény, hogy a hit hegyeket mozgat. A hitet és a tudományt nyilvánvalóan jól össze lehet pászítani. Erre a tudományban ügyködők maguk az élő példák, akik jó esetben legalább hisznek abban, amit művelnek.

Ámde a hitet és a pénzt tudomány címszó alatt csak az aranyáron mért csodatévő pirulák képében lehet eladni. Drága szenteltvizekkel, műtéti beavatkozással kecsegtetni, telefonvonalon energiát küldeni emelt áron, nem tudomány. Egyszerűen csalás, blöff, rászedés. Annak se a hithez, se a tudományhoz nincs köze. Amihez köze van, leginkább a szélhámosság, a mások kiszolgáltatott, szorult helyzetével való gyalázatos visszaélés. A jelenlegi tudomány vagy mondjuk úgy, a még megerősítésre váró gyógyító vélelmek egyik legkomolyabb piszkos bombája az őssejtkezelés. Világszerte sokan, sokfelé igen nagy várakozásokkal, komoly szellemi és anyagi energiák befektetésével kutatják az őssejtek világát.

Mások pedig pénz csinálnak belőle. Előre és tudatlanul. Tehát nem a tudásukból, mert a jelenlegi fogalmaink szerint még nincs a birtokunkban az őssejtek kézben tartásának és gyógyításra való fölhasználásának ismerete, biztonságos technikája. Főként nincsenek bizonyítékok az ennek ellenére elvégzett úgynevezett gyógyító beavatkozások, machinációk pozitív, egészséghelyreállító vagy megőrző hatásairól. Ártalmairól viszont már igen. Vagyis a jelenlegi őssejtterápia, őssejtkezelés, illetve az erre szolgáló készítmények elnevezésével futó programok, mind-mind valós idejű emberkísérletek.

Ami akkor is veszélyes lenne, ha mindez a benne résztvevők tudtával futna, ám ha mindezért, az esetleg bekövetkező ártalmakért és az eredeti alapbetegségeken túli újabb bajokért, még horribilis összegeket is kérnek az érintettektől, az bűn. A nyilvánvaló haszonszerzés miatt elkövetett, előre megfontolt veszélyeztetés. Még akkor is, sőt még annál inkább, ha sokak ezt az egyik utolsó szalmaszálnak tekintik, és úgy vélik, nem nagyon van veszteni valójuk. De van. És nem csak a pénzüket félthetik. Hogy a rászorulók hisznek benne, s mivel a hitnek is lehet gyógyító hatása, nem érv. Ilyen alapon lehet imádkozni vagy mosott kavicsot is szopogatni, biztonságosabb és jóval olcsóbb.

Hogy sok-sok millióért, üzletszerűen nálunk is feltűntek az őssejterápia vámszedő sarlatánjai, az intő jel. A világban féllegálisan ugyanis csak olyan országokban működhet megtűrten az ilyesmi, ahol a viszonyok meglehetősen áttekinthetetlenek, kaotikusak, korruptak és ellenőrizetlenek, ahol mindenből, minden eszközzel igyekeznek pénzt csinálni. Ilyen ország volt eddig Ukrajna és Kína, valamint a távoli szigetvilágok egyes offshore pénzcsapoló klinikái. Ebbe a dicső sorba lépett be az elmúlt napokban lebukott rendszeres őssejtbeavatkozások fényében Magyarország is. Van egy olyan halovány érzésem, hogy nem az őssejtről van itt szó, sokkalta inkább egy ősi sejtésről. Hogy a kiszolgáltatott, valamiben kapaszkodót kereső és bízni, hinni akaró ember könnyen, nagy hatékonysággal és jól megfejhető.

Hát, drágáim, csudálatos napokat élünk. Elmaradt a savanyítani valók szokásos szezonja, fene bánja, viszont csak úgy dől ki a trágya mindenféle nyílásból. Itt már nem csontvázak esnek ki a szekrényből, hanem egész tömegsírok. Pedig hol vagyunk még a kampányszezontól, ugye. Mi lesz itt jövő tavasszal? Mennyi sarat kennek itt még szét a derék közületi vályogvetők? Most nagyon haloványan demagógkodni fogunk, belemarkolunk, tapicskolunk kicsit az elénk kerülő sárban, ami már-már kokettálást jelent a populizmus szörnyű mételyével.

Azért csak kiderül lassan, amit eddig is sejtettünk, hogy mire épül ez az ország. Hogy miként és mennyiért is működik – a jókora támogatásokkal, közpénzekkel fenntartott – leginkább jócskán veszteséges állami vállalatok és az önkormányzati cégek pénznyelő és pénznyerő automatája, vagyis hát mondjuk úgy jobb szó híján: ezek irányítása, vezetése. Hogyan kanalaz a menedzsment, mit csinál az igazgatóság, és mit felügyel a felügyelőbizottság. Hová csorognak a tíz és százmilliók, milliárdok. Magánzsebekbe és ne legyen kétség: pártkasszákba. Többekébe. A közvagyon gondatlan, hűtlen és meghitt kezelése, a megbízható párthűség és az érdekszövetség olajozza a pénzek láthatatlan útját, minden oldalon, a mézes bödön körül. Attól függ, ki hol van hatalmi és döntési pozícióban. Helyi szinten vagy országoson. Vélhetően léteznek itt belső alkuk, kiegyezések, pártközi hallgatólagos megállapodások, hogy ti ott, mi itt, illetve a harmadik út: hogy vállvetve. Mindenki jól jár, kivéve a köz és tiszteletreméltó társasága.

Léteznek szabadon portyázó érinthetetlenek, akik bármit csinálnak, bármennyi pénz vesznek is ki, bármennyi veszteség is termelnek, kárt okoznak, s képesek bármihez nem érteni teljes erőből, mégsem tudnak megbukni. Ezeken a teflonembereken nem fog semmi, se törvény, se tisztesség. Olyan díjazások és végkielégítések röpködnek leginkább semmilyen vagy minimális teljesítményekért, amit a mindenkori Magyar Köztársaság teljes kormánya, a miniszteri testület együttesen sem kaphat meg. Az ember csak nézi a bűvészmutatványt, valaki magának utalhat ki százmilliót, és erről senkinek sincs tudomása egy cégnél. Egyébként nyilvánvaló: volt. De hazudni egyszerűbb. Egy darabig. Mert az azért még nálunk sem úgy megy, hogy odaszólok: Jucika, utalványozzon már nekem egy belvárosi sarokházra valót. Nem, itt bizonylatok, számlák, kilégek és belégek, aláírások kellenek, még a Vadkeleten is.

Amit ma tudni lehet, hogy a fővárosban vagy Debrecenben miként mennek a dolgok, vagy hogy mi újság egyebek közt a BKV, a villamos művek, a paksi erőmű, parkolótársaságok, a színházak, a MÁV és egyéb közfeladott ellátó cégek, vállalkozások háza táján, az csak a jéghegy csúcsa. Ne legyen kétségünk, a játék általános, hasonlóképpen folyhat még sok helyen, le egészen az alsóbb szintekig, az utolsó kistelepülésig. Kisebb tétekkel és tételekkel, szűkebb, talán összetartóbb, pártfüggetlen érdekszövetségekben, de többnyire, nagyjából és egészében így. Ami a legszomorúbb, hogy ez iránt senkinek sincs semmi kétsége.

Kiderült, ebben a körben akár sok-sok milliót lehet csak azért kapni, hogy valaki tartsa a száját, vagyis a titok tartásáért. Mi kell titkolniuk? Gondolom, jó okuk van rá, mármint a hallgatásra. Ha másként nem megy, föl lehetne ajánlani azért némi pénzt azért is, hogy valaki végre beszéljen. Énekeljen, ahogy a pentitókra, a bűnbánó maffiózókra mondják. Hogy megtörje végre valaki az omerta, a hallgatás és a pénzzel, pozícióval biztosított közöny törvényét. Ez lehetne az első lépés a közéleti fel- és alvilág kapcsolatainak felfejtése felé. Bizakodásra egyelőre semmi okunk.

Képzeljük el, hogy február vége van, megindul az eresz a tavasz lassú, láthatatlan, ámde ugyanoly engesztelhetetlen és sodró lendületű rohamától. Egy-egy elszánt, hörgésbe fulladó gyászsikoly marad utoljára. A dráma még ott visszhangzik a porták hátsó udvarában. Bevégeztetett a házi disznóölés idényének. Legalábbis erre az évadra. Addig is oldalszalonnák, füstölőben pácolódó kolbászok segítenek át az élet nehézségein a következő idényig, disznósajtok érnek feszes bőrükben. Mert nincs semmi kétség, az egetverő sivalkodás jövőre is föl fogja majd verni a hazai települések téli csendjét. Magyar táj, visszhangos magyar ecsettel. Eljönnek ismét azok a kristályos hajnalok, amikor hasonlóan tiszta és áttetsző pálinkától ölésre hevített emberek toporogva álldogálnak a bezárt ólak előtt. Eljön a szűzhón a jószág haláltusáját rögzítő véres latyaknak ideje. A friss tepertőé és az abból való pogácsáé, a jószág felfogott áldozataként tálalt hagymás véré, a malaszttal teli véres és májas hurkáé, a nyárról elrakott savanyított gyöngyhagymáé és karfiolé és a méregerős macskapöcse paprikáé.

Ez mind-mind eljön újra a jövőben is. Ha mi is így akarjuk. Eljön akkor is, ha mi már egy közös európai ól melegét élvezve és a gazdagabb korpaellátmány ígéretében bízva a nagy, közös vályúnál, belül vagyunk az Európai Unió kapuján.Az elmúlt évek során számtalan szebbnél szebb rémhírrel szembesülhettünk, hiúságunkat legyezgető, étvágygerjesztőbbnél étvágygerjesztőbb disznóságokról értesülhettünk. Továbbá ízletesnél ízletesebb előpuhított borzalmakról szerezhettünk tudomást az Európai Unió kapcsán. Hogy milyen szörnyűségek várnak ránk, ha majd ütött a végzetes óra. A valóság ez esetben is — mint mindig — sokkal kiábrándítóbb és prózaibb. Lehet parkosítani az eltökélten hiába ásott lövészárkot, lehet előjönni a fáskamrából a dzsungelharcos önmentő felszereléssel, az Európai Unió sajna tényleg nem tör a speciális hungaricumként számon tartott házi disznóölésünk nemes hagyományára. Sőt a kulturális, a szokásbeli sokszínűség jegyében még jó szemmel is nézi mindezt. Bosszantó.

Pedig már kurucos hévvel milyen jól beleéltük magunkat a vonzó ellenálló, történelmi igazságharcos bajnok szerepkörébe, itt ebben a labanc, oszmán és muszka által oly sokszor sarcolt kicsiny országban. Bizony, ölhetünk disznót kényünkre-kedvünkre, meg olyan ugyancsak hungarikumként jegyzett pálinkával öblítjük torkunkat, amilyennel csak akarjuk. Házon belül, saját fogyasztásra tulajdonképpen az lesz, ami eddig volt. Etetni is azzal etetünk — dobostorta vagy száraz kenyér —, amit jónak látunk. Ha nem kereskedelmi célból, további értékesítés végett ölünk, csak saját szakállunkra. Az állatvédelem szerint ugyan elvárható, ha ezt humánusabban cselekednénk. Ölés előtt lenne kábítás. Éspediglen a disznóé, s nem kisüsti által a bölléré meg a segédnépeké. De hát ezt senki se fogja végigellenőrizni, mint ahogy azt se, volt-e hivatalos húsvizsgálat, látta-e hatósági állatorvos a feldolgozásra kerülő házi részeket. Esetleg jobb lenne persze, ha látná, ha garantáltan fertőzésmentes, megbízható csomagocskákat küldene át például a gazda a szomszédba kóstolóként.

De most nyár van, ilyenkor amúgy is töppedt szőlőszem a sajtómunkások és a közönség agya, meg különben is, botránynak kell lenni. A jó, az hírnek kevés. Amikor ráadásul itt van ez az ideiglenesen állomásozó B-kormány, amelyről köztudott, ha csak teheti, ráront nemzetére, s nemzetárulást nemzetárulásra halmoz. Minekutána ebből következően, ezen sorba illően mennyire drámai, hogy tűzbe veti a derék vidék jóformán utolsó megmaradt hungarikumát. Nem, nem a munkanélküliséget meg a lavóros pálinkát vagy a kannás bort, hanem a disznóölést. De hogy úgy van. Ez az egyetlen, ami jóformán az ősi hagyományokhoz és a talajgyökérhez kapcsolja a magyart, s amiből a nyomorult, penészarcú, idegenszívű városiaknak is jut olykor kóstoló.

Bizony, egy ilyen házi disznóvágás vélhetően sokkal jobb mulatság, mint a harangöntés, mivel utóbbi elfoglaltságot a hazai népesség jóval ritkábban is gyakorolja. S hát amikor a közszeretetnek és a pálinkának örvendő sakter többszöri kísérletre, s a ház népének hangos szurkolása közepette eltalálja végre a bökővel a jószágot és zubog a vájdlingba a habos vér, az mennyire felejthetetlen. Készülhet az orjaleves, a hagymás vér, kanyaroghat a halott élőlény belébe töltött, az elhunyt jószág darált maradványának kígyója, na, az már igen. Ezt nem hagyjuk elveszejteni. Inkább vesszen a déli harangszó. De a disznók hajnali halálsikolya örök. Hiába is esküsznek össze az EU és hazai kiszolgálói.

Ilyenkor szokott jönni a már jól ismert fordulat, kommunikációs bélmozgás, ácsi, szó sincs itt semmi ilyesmiről. A kormányszóvivő egyenesen ökörségnek nevezte, hogy jövőre megszüntetnék a hagyományos házi disznóvágást. Persze, elszállt hírlapi kacsa az uborkaszezon mellé. Sok lúd disznót győz. És ne vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot. De mi már tudjuk, ha máshonnan nem, hát a hízók egyre elégedettebb ábrázatáról, hogy jövőre készül itt valami. A disznót megölni nem kell félnetek jó lesz!

Az eredeti jobb volt. Jézus a kánai menyegzőn – az ünneplő sokadalom nem csekély örömére – borrá változtatta vizet. Nagyobb lélegzetű humanitárius művelete volt, mikor a pusztába utána tóduló népet etette meg az öt kenyérből és két halból álló minimálmenüvel. A kormánynak láthatóan kevéssé megy tisztán a csodás kenyérszaporítás. Illetve ebben a nehéz és válságteli időszakban úgy megy, ha más bukszájával osztja a kegyet. Ha más pénztárcájából igyekszik enyhíteni az elesettek szükségén. Az alapelv jó: segítsünk a rászorulókon. Csakhogy egyrészt erre szolgál az adófizetői pénzekből, s mindenféle más egyéb közbevételekből gazdálkodó állami bürokratikus-szociális rendszer, másfelől pedig ennek kiegészítésére, az emberek, magánszemélyek és vállalkozások önkéntes adományait jótékony célokra felhasználó civil karitatív szervezetek. Ezek összehozni egy harmadik, teljesen ellentmondásos kompozícióba, meglehetősen visszatetsző, az eredeti célokkal ellentétes kezdeményezés.

A gond az, hogy a kormány által fölállított kissé önfényező ízű megmozdulás, a központi krízisalap eddigi több mint öt milliárd forintos befizetésének nagyobbik, hárommilliárdos része nem egészen önkéntes magánbefizetőktől származik. Négy áramszolgáltatónak a Magyar Energia Hivatal márciusi határozata értelmében, több mint öt milliárd forintot kellett volna visszajuttatnia a fogyasztóknak túlszámlázás miatt, tekintettel arra, hogy az évi egyetemes szolgáltatási árrés összegét a jogszabályi összegtől magasabban állapították meg. E szerint a többletbevétel 60 százalékát a lakossági folyószámlán vagy áramszámlán kellett volna az áramszolgáltatóknak jóváírni, 40 százalékot pedig a rászoruló lakossági villamosenergia-fogyasztókat támogató alapítvány számlájára kellett volna befizetni. Utóbbi is necces kicsit, ám végül is ami lett belőle, az tényleg alkalmas a fogyasztók megkárosítására és a biztosíték kivágására.

A Magyar Energia Hivatal tehát tavasszal még olyan jogerőssé vált határozatot hozott, mely szerint a túlszámlázás miatt a fogyasztók számláján jóváírják a jogszabályellenesen felszámított áramdíjat, ezzel szemben a fogyasztók pénze most a Magyar Államkincstárnál kezelt „kríziskasszába” került. Nem arról az esetenként pár száz forintos visszatérítésről van szó, mely kevés kivétellel azért senkinek sem fog hiányozni olyan nagyon. És nem is arról, hogy ne segítenénk szívesen a rászorulókon. Hanem az alapvető tisztességről, a jogról, a törvények betartásáról és az emberi önrendelkezés tiszteletben tartásáról. A fogyasztói szerződés ugyanis a fogyasztó és az áramszolgáltató között áll fenn, nem pedig az állammal. Ha túlszámlázás történik, akkor a pénzt az érintett fogyasztóknak kell visszafizetni. Ez az összeg az egyes fogyasztók tulajdona, mellyel szabadon rendelkezik, s dönti el, hogy mikor és mire fordítja ezt az összeget.

 Esetünk semmiben sem különbözik attól, mint mikor az ember bemegy a boltba és vásárol két zsömlét, majd a fizetést követően utána szól az eladó, hogy véletlenül többet fizettettek vele a pékárukért, mint az tisztességes lett volna. Ámde neki ezt az összeget nem térítik ám vissza, hanem majd minden tizedik betérő rászorulónak adnak egy-egy zsömlét az ilymódon náluk maradó pénzből. Ez nem demokratikus és nem jogállami magatartás. Szimpla, olcsó és képmutató politikai jótékonykodás. Ilyet leginkább a tőlünk sok ezer kilométerre fekvő bozótállamokban szokás csinálni. Hadd tegyek én a saját pénzemmel azt, amit akarok. Ne gyámkodjanak felettem és ne nyúlkáljanak jogtalanul a zsebembe, még akár a legjobb szándékokkal sem.

Már uborkaszezon sincs. Azzal se tudunk mit kezdeni, ami megterem. A dinnyések legalább idén nem borogattak, így tán csurranhat valami a termelőknek is. Évek óta megszokott képek, a kicsiny agrárvállalkozó az út szélén. Zászló leng, nagyjából hasonló transzparensek nyiladoznak a traktorokon. Reggeliznek a demonstrálók, házikolbász és szalonna olvad lassan a hőségben. Egész pálya helyett az agrártermelők csak félpályás letámadással próbálkoznak. Bárkit koronázzanak is meg aktuálisan a Duna jegén, annak szerfölött nehéz dolga lesz a hazai mezőgazdasággal. Így alakultak a viszonyok. Ezt senki sem vitatja. A magyar agrárium felett ugyanis jó ideje nemhogy beborult, hanem teljesen zárt és átláthatatlan gomolygásba rendeződött a gondok felhőzete. A költői képzavarokon túl pusztán arról van szó, hogy az ágazat jövedelemtermelő képessége valahonnan messze alulról spekulálna a béka helyére. A baj csak az, hogy a gondokhoz képest minden próbálkozás túl csekély, s ha még ráadásul valódi próbálkozásból sincs sok, akkor ezen a fonalon szépen el is juthatunk a mai állapotokig. És itt most tegyük félre a látványosan semmitmondó megállapodásokat és porhintéseket.

Túlmenően azon, hogy Pacta sunt servanda, vagyis legalább a megkötött szerződéseket be kellene tartani, az elmúlt évtizedben a politika legbrutálisabb térnyerésének lehettünk tanúi a mezőgazdaságban. A bevatkozás nyomán indult meg az elmúlt évtized elején a példát ritkítóan gyatra kárpótlás. Sebek szakadtak fel, újabb sérelmek rakódtak a régiekre, korábban elkeseredett emberek keseredtek tovább, aminek következtében soha nem látott nagyságú területeket vert föl a gaz. A spekulációs célpontoktól eltekintve a föld elértéktelenedett, és nőtt az ugar a fejekben. Átláthatatlan támogatási rendszer, szeretem és nem szeretem szövetkezők és termelők, összeomló piacok, áhított termékpályás szövetkezések, a hasznot lefölöző felvásárlók, valamint kiismerhetetlen és eltűnő eladók és viszonteladók, át nem vett vagy ki nem fizetett malacok, pénzükért tüntető gazdák, összerándult bőrű parasztarcok, egekbe szökő gép- és üzemanyagárak, tőkehiány és hitelezési gondok. Unásig ismert tényei a helyzetnek, híradóknak és újságcikkeknek. Lassan már nincs hova húzni tovább a nadrágszíjat. Nincs több luk. Persze, régóta ezt mondják. Aztán mindig akad újabb húznivaló.

A jobb sorsra érdemes, a mezőgazdaságban kényszerből vagy szabadon dolgozó mindebből annyit vesz észre, hogy a nyakán a termény, a jószág, az árvíz, a belvíz, az aszály, a hitelező, a végrehajtó, a kassza üres, és semmi nem változik. A demonstrálók elcsomagolják a maradék kolbászt, elhajítják a szalonnabőrt, bedörrentik a motorokat, aztán hazamennek. Volt egy jó napjuk. Nem dolgoztak hiába.

Folytatódik a kelet-európai monstre kalandfilm-sorozatunk, akcióhőseink: a szőrös talpú oláh, a havasi jeti tót és a bozgor, a jöttment, sehonnai magyar főszereplésével. Melyben az adott nemzethez tartozó véglények serényen teljesítik a minimálprogramot, s mivel a gondolkodás csak nehezíti a konfliktusok biztos egymás mellett élését, inkább a zsigeribb izgalmakra áhítoznak. Így a józan ész minden eleme ki van törölve ezekből a szpartakiádokból. Eme mélységes értelmű metélkedők legbiztosabb terepe pedig a politikai pofozóring mellett a dicső sport, mely köztudottan az emberi teljesítmény, elszánás, akarat, szorgalom és a szépség, az erő és a jó erkölcsök megtestesülésének eszményi terepe, egyben a fair play szülőanyja. Na nem.

Nem azért kért bocsánatot két román napilap, mert a magyar-román sportbarátság legfelemelőbb pillanatait élvezhettük a bukaresti meccs helyi szurkolóinak közreműködésével. Nem az otrombaság, az eszement durvaság, a vandalizmus az újdonság – mert ezekből a mi hasonló szabású kisebbségünk is kitesz magáért –, hanem hogy ezért két – az ügyben közvetlenül nem érintett – sajtótermék mea culpázik, elnézést kér, mentegetőzik, megtépi ruháját. Nálunk ilyesmire eddig nem nagyon akadt példa, nem a brutalitásra, hanem az elnézést kérésre. Pedig okunk az lenne rá. Legutóbb épp pár napja szorultunk volna hasonló mosakodásra, amikor náci karlendítéses hazai hülye gyerekek terrorizálták az ide látogató német szurkolókat, akiket, mit szépítsük, komoly erőszakos inzultusok értek. S mi volt a válasz erre az illetékesek részéről? Az, ami két évtizede minden hasonló esetben, vállvonogatás, hárítás, a felelősség elkenése.

Mindenki mossa kezeit. A fogadó klub, régi, magyar patinás darab, azt se tudta, hogy mit kell, mit kellett volna ilyenkor tenni? Hogy nem a szokásos biztonsági szolgálat tartotta fenn a rendet (!!?) a stadionban, a rendőrök meg kint voltak, de senki se kérte őket a beavatkozásra. Amit, ezek szerint kérni kell. Meg kifizetni. Itt van még a Magyar Labdarúgó Szövetségnek nevezett valami és kapcsolt részei meg a labdarúgó egyesületek, melyek működése látszólag inkább a gazdasági bűnszervezetekére hasonlít, átláthatatlan gazdálkodással és pénzmozgásokkal. És itt van még a dicsőséges, valamilyen képtelen nyelvficam következtében szurkolóknak csúfolt gomolygó szürke massza, amelynek jelentős része csak a zsigeri indulatok és a balhé miatt jár meccsre. Igaz, nem is igen van oka másért, a fociért legalábbis aligha. Minden és mindenki itt van tehát, egyedül foci nincs. Ám, úgy tűnik, ez már senkinek se hiányzik. Mások már régen nem járnak meccsre, eltűntek a családok, a generációk, s eltűnt a szurkolás öröme.

Két évtized lágy demokratikus lét nem volt elég a futballvandalizmus visszaszorítására. Pedig milliárdokat dobtunk ki egyebek közt sosem használt stadion beléptető rendszerre. Biztosan ezen is jól keresett valaki. Míg nálunk kevésbé demokratikus, szerényebb múltú jogállamokban – egyébiránt Nagy Britanniában, Németországban – némi rendetlenkedésért örökre tiltanak el emberszabásúakat még a pálya környékéről is, s gyorsított eljárással súlyos évekkel jutalmazzák zombikat. Addig nálunk magától értetődő dolog például, hogy ezek a figurák rendszeresen szétverhetik a tömegközlekedési eszközöket, leamortizálhatják a közterületeket. Az adófizetők pénzén igencsak drága játék. Ám, úgy tűnik, hogy itt zavartalanul mehet minden tovább. Pedig már futballminiszterelnökünk is akadt, aki újrázhat is. Hajrá, Szlovákia, hajrá, szlovákok! Hajrá, Románia, hajrá, románok! Velünk meg majd csak lesz valami.

Pedig annyi szép szavunk van. Váltóleszámítolás. Tömbházfelügyelő. Kampányköltségvetés. Lenyúlás.Vadprivatizáció. Költségtérítés. Pártkassza. És a felejthetetlen rigmusok! Az örökzöld biankó: ….takarodj! Meg a régiek. Tót nem ember, kása nem étel. Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz. Játék a szavakkal. De a szó nem mindig játék. És akkor ennek a slovensky terminátornak, a liptovszky mikulások tátrai ízi rájderének pont a mi nyelvünk szúrja a szemét. Hát nem tudom. Az irány se jó, meg a szél se. Túl szagos. A kelet-európai rögvalóság kikönyököl az ülepünkön.

Jönnek a seszlovákok! Jönnek a seszlovákok! Mondaná a Szepesi hangú izgatott politikai szpíker az újabb kis, nyelvi közép-kelet-európai ereszd el a hajam kapcsán. Jó bevásárolt velünk az Európskej Únie. Ezekkel a bizonytalan kiejtésű, zavaros identitású, kisebbrendűségi komplexusokkal küzdő népségekkel. Akik egymás torkán akarják lenyomni bryndzové haluskyt (juhtúrós sztrapacskát-galuskát). Ha bármi baj üti fel fejét, s e térségre különösen igaz, hogy a baj itt gyakrabban üti föl fejét, akkor a leghülyébb politikusok (bőséges és határtalan kategória) és lelkes szubkultúrájuk átmegy nacionál tempóba, a keze ügyébe eső kisebbség gyalulásába. Fico, szlovák kormányfő és hű szövetségese Slota pajtás sem csak azért mutogat bicepszet a nyelvtörvénnyel, hogy az ottani magyarság húzza meg magát. Meg nem is ám azért, mert Szvatoplukot átverve egy rozzant gebéért megvettük az országukat. Nem, az éltanuló, körbedicsért Szlovákia alól a válság egy pillanat alatt kihúzta a talajt. Most gazdaságilag nagyjából ott tartanak, ahol mi. Ami nekünk persze komoly eredmény, az nekik a pokol feneke. Az egy-két bérmunkás iparágra épülő ország megrogyott. Se pénz, se posztó.

Igaz, legalább komoly adósságuk nincs. Majd lesz, ilyenkor ugyanis a politika, a hatalom és az ellenzéke is beindítja a populizmus és demagógia generátorokat (etetni kell a majmot), és etetni is fogják. Ahogy az többnyire ká Európában történni szokott. Több jólétet, jóléti rendszerváltást, több pénzt az emberek zsebébe. Csakhogy nem pusztán pénzzel él az ember (meg amúgy is szűkös belőle a készlet), hanem a lelkit is vakargatni kell neki, hogy ne remegjen meg a keze a blankettán ikszeléskor. Ilyenkor jól jön a magyar, tót, oláh, cigány, zsidó a háznál. Kéznél vannak mindig errefelé. Akárcsak az ürügyek és kifogások, például túl sokat karattyolnak az érthetetlen és idétlen nyelvükön. Csak nem rajtunk köszörülik? Összesküsznek? Konspirálnak? Mindegy is. A bűnt és a bakot mindig könnyű volt pároztatni.

Persze söpörhetnénk majd egy kicsit már a saját portánk előtt is. Ott is elég nagyra nőtt már a szemét. Itt is szeretnék látni ötpárti, sokpárti összefogást, konszenzust, nem csak az ökölrázásban és a korrupcióban. Lebegjen szemünk előtt, a mai cudar időkben mindig jól jön egy kis zmrzlina. Higgadni, nyalni, ízlelgetni egymás múltját, jelenét: a közös jövőt. A magyarságról pedig csak annyit, hogy itthon magyarnak lenni nem nagy szám, nem érdem. Embernek lenni, az már egy picit igen. Külföldön nehezebb ugyan magyarnak lenni. De ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Ahogy a hollywood-i magyar származású filmes mogulok mondták, nem elég ha magyar vagy: tehetségesnek is kell lenned, értened is kell valamihez. Ez a nehezebb út. Öklöt rázni minden oldalon nagyon egyszerű és kevéssé megterhelő, szellemi kalóriamentes vállalkozás.

Bátraké a szerencse. S itthon is eljött az ideje bátorságpróbáknak. A világ is errefelé halad, mozdul a föld a talpunk alatt. Cégek, szervezetek a közösségi összetartozás erősítésére, a hatékonyabb csapatmunka ösztönzésére ravasz próbáknak vetik alá a beosztottakat. Szigorúan pedagógiai célzattal. Magától értetődően ezeken a tréningeken többnyire mégsem elsősorban a bérelszámoló adminisztrátor vagy az utókalkulátor, se nem a tmk-lakatos izzad mackóalsóban – már csak azért sem, mivel ezek a túrák nemritkán igen komoly pénzekbe kerülnek –, hanem a menedzsment. A cég szíve és lelke verejtékez együtt. A főnök és kisfőnök, közvetlen alantasok és egyéb, a hierarchia által érintett függőségi kapcsolat részei.Mindez sajátos keveréke a túlélőtáborok penetráns hangulatának és a kellemetlen honvédségi élményeknek, azzal a szerény tupírral, hogy itt minden arra szolgál, hogy a cég csapattagjainak együttműködése és problémamegoldó képessége oly eszményien fokozódjék, amely aztán a vállalkozásban gyümölcsözik tovább.

A hozzáértők azt állítják, hogy ezeken a tréningeken bontakozik ki a delikvens igazi személyisége, rejtett arca, képességei és hiányosságai, fejlődik együttműködési készsége és nehézségleküzdő teherbírása. A résztvevők többnyire levetik valahonnan magukat, minél magasabbról, annál jobb, kötéllel, vagy az alant állók reflexében bízva, hátha elkapják őket. Akadnak még további kihívások: mélység fölötti áthaladás, sziklamászás, csapatverseny, vadvízi evezés, sőt desszertként akár a parázson járásig is elmerészkedhet a próbázó. Ezek a honosított tréningek Amerikában, Nyugat-Európa érintésével kezdték meg hódító útjukat itthon a rendszerváltás után.

Mély gyanú ébredezik. A dologra azt is mondhatnám, hogy mindez smafu, Kolumbusz tojásán halvány árnyékként suhan át, hogy a spanyolviasz fel van fedezve. Nyugaton azt nem nagyon tudják, hogy nálunk a rendszerváltás idején egy egész társadalom ugrott a semmibe, vetette le magát valahonnan, minden fogódzó, védőháló és kötél nélkül, reménykedve, hátha elkapja valaki. Ami sokaknál mindmáig nem történt meg, legalábbis úgy tűnik, mintha még mindig tartana a zuhanás. Mialatt egyes cégek csapatépítéssel dresszírozzák munkatársaikat, azalatt mások a valós idejű bátorságpróbát és a kihívást földhözragadtabb módon, a munkaerőpiacon, a mindennapi megélhetés kényszerében keresik. Míg egyesek gumikötéllel a lábukon, fentről alábukva bizonyítják kollegialitásukat és hűségüket, addig akadnak olyanok, akik máshol lelik meg a köznapi izgalmaikat, akiknek vérében a stresszhormonszintet a havi gázszámla löki fel.

Egyébként régebben is voltak ilyen cégszintű összetartások, amikor közös bográcsozásra, majálisra, szakszervezeti napra, vállalati névadóra rándult ki a kollektíva. Ahol a lázas lepényevés és a kultúros hiábavaló igyekezete közepette (hogy vidám kacagást, spontán jókedvet fakasszon és könnyed vetélkedőt szítson) azt is látni lehetett, hogy a főmérnök korán berúgott a vörösbortól, az szb-titkárnak elefánt módra elhízott a felesége, a főnök pedig szemérmetlenül csal az ultin.Akkor egy rendszer lépett föl a kollektív üdvözülés gondolatával és virágoztatta föl a magánérdeket, most egyes cégek keretein belül kísérlik meg ugyanezt: a közösség ideálját házasítani a hatékony kalmárszellemmel. Egyébként a hitelesség kedvéért azt azért le kell szögezni: készültek akkoriban jó bográcsok is.

Szabad madarak, hol vagytok? A sas leszállt! Ismételem: a sas leszállt! Javítok: a városi örvös galamb leszállt! Pontosabban: a strucc még a helyén. Ez lett a szárnyaló szabad madárból, egy fejét a homok alatt nyugtató, elnehezült röpképtelen szárnyas, mely akárcsak a Mauritius szigeti dodó, kihalásra van ítélve. Bizony. A szabad demokraták elvesztették kapcsolatukat a realitással és a világgal meg a szép jövőről szőtt álmokkal és ideákkal. Így hát törvényszerűen a választóikkal is. Már talán maguk sem tudják, akik és ahányan még vannak (nem sokan vannak egyébként már, főleg nem a szellemi és erkölcsi magaslatok közül), hogy honnan és miért indultak el. Útközben lemaradt. Pedig Lepsénynél még megvolt. A mérleg nyelve kiakadt. Nagy kár. Mindennél nagyobb szükségünk lenne most az okos és szellemes, szabadelvű polgári radikalizmusra, lopásképtelen, szolidan lobogó morális fáklyákra, akik megvilágítják az előttünk álló sötét utat. De hát meg tetszettek pörkölődni  – a húsos fazék körül. Miként a többi pártnépek. Azok is, akik majd jönnek, de a felejtés nagy úr. Igaz, ugyanilyen szükség lenne végre hiteles konzervatívokra is, józan jobboldalra és ilyeténképpen hiteles szociáldemokratákra, józan és etikus baloldalra is. Mindtől messzire vagyunk. Egyre távolabb.

Megyen már a Hajnalcsillag lefelé…! A liberálisok a kapitányt várják a hajóhídra! Figyelem, a kapitány a tagságot várja! A csillagászat ismeri a fehér törpe, a vörös óriás és a fekete lyuk fogalmát. Vagyis a töpörödött, kimerült, és az összeomlás előtt felfúvódott csillagot, s azt az égitestet, amelynek véges tömege egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze, meggörbíti maga körül a téridőt. Aminek tiszta gravitációja oly nagy, hogy anyag és energia, de még a fény sem léphet ki a felszínéről. A szabad demokraták utóbbi felé araszolnak. Előttünk a Halálcsillag, amely már alig képes ellenállni a végbemenő benső, végső és szétrobbantó termonukleáris folyamatoknak.

A hazai politikai asztronautikában míg a szocik jelenleg a fehér törpe állapot felé közelítenek, a Fidesz kapcsolt részeivel a vörös óriás felé halad, a szabaddemokraták és az emdéef pedig a fekete lyuk irányába tart. A Jobbik egyelőre egy fenyegető jég- és porcsóva meteor, amely vagy szilárd égitestté tömörül, vagy eloszlik a világűr hideg és sötét többpárti parlamentáris terében.

A szabad demokraták életútja meglehetősen sajátságos: apró csillagként indultak, majd hirtelen vörös óriássá növekedtek, hogy aztán lassan fényét és erejét vesztő, sötét anyaghalmazzá zuhanjanak. Jó évtizede tetszhalott állapotban léteznek. A vidéki űrben pedig már régóta, többnyire hiteles emberek és tömeges támogatók nélkül vegetáltak. Pedig számukra az egykor harmincszázalékos támogatottságú vörös óriás állapota volt a rendellenes jelenség, az anomália. Szilárd demokráciákban egy szabadelvű párt úgy 5–15 százalékos biztos szavazói hátországra számíthat, s ezzel a pártrendszer és a polgári liberálisok fontos bástyájaként meghatározó szerepet tölt be. Most már a jól ismert végjátéknál tartunk, általában a magyar gyakorlat szerint ilyenkor szokott a pártok élére kerülni valami buzgó P.Ö.CS. (Politikai Önkéntes Csinovnyik), aki aztán végleg elintézi az egészet.

Egyébként a kihalt dodó roppant szelíd és komolytalan külsejű antihős volt, a városi galamb távoli rokona. Szabad madár, pulykaméretben, elcsökevényesedett szárnyakkal, melyekkel már képtelen volt elnehezült testét a magasba emelni. Tollazata kékes-szürkés volt és rasszisták örömére jellegzetesen nagy, görbe, piros mintás csőre is megkülönböztette. Eltotyogott hát egy darabig, mert megtehette, mert a kis szigetvilágban nem akadt ránézve veszélyes állat, és totyogni praktikus. Végül eljött a választás, s életterük a változások következtében elveszett. Ne csodálkozzunk hát rajta, hogy kipusztultak. A megmaradt néhány rajzból és csontvázból talán a géntechnika még újraélesztheti őket. Ám hogy a szabad demokratáknak mire lenne ehhez az újjászületéshez szükségük, azt egyelőre maguk sem látják.