Nagy volt a visítás az ól körül. Fogták a fülét meg a farkát. Vedd, védd és vidd a hazait. Jó volt ez a nagy felbuzdulás, hogy mindenki a sarkára áll, s itt és most már móresre lesznek végre tanítva a karvalymultik, a népnyomorító hulladékélelmiszer importőrök és a terítő hálózatok. Mert itt az etikai kódex. Huh. Lett is riadalom. Csak kissé papírízű. Nem is élt sokáig. Nem is ért volna sokat, tegyük hozzá rögtön, csupán annyit, mint egy mai politikai nyilatkozat vagy óriásplakát. Dünnyögött rá kicsit a Gazdasági Versenyhivatal is. Béke poraira. Most aztán majd törvénnyel kényszerítenék rá a kereskedelmi láncokat, hogy a termékcsoportjaikban túlnyomó részt hazai portékát, élelmiszert forgalmazzanak. Szép. Nattyon szep. De a másfél mázsás koleszterincsökkentő mangalica másutt van elásva. Apropó: a minőségi magyar disznóból is a spanyolok csinálnak világhírű és méregdrága Serrano sonkát. 

Például, hogy nincsenek jó minőségű magyar élelmiszerek. A többség által elérhető és megfizethető kategóriában semmiképp. Vannak kis, manufakturális termelők és előállítók, aki akár tájegységi, helyi minőségi termékeket állítnak elő, szerény mennyiségben és ebből következően viszonylag drágán. Ebből nem lesz tömegfogyasztás, s erre, ahogy a mi anyagi távlatainkat nézem, még jó ideig nem is lesz fizetőképes tömegkereslet. Ami persze nem is feltétlenül baj. Mert ezek jobbára mindenütt a piaci kínálat viszonylag szűk, választékbővítőm, delikát részét alkotják. S akkor még bele sem gabalyodtunk a meglehetősen átláthatatlan magyar biotermékek témakörébe, a minősítések és a védjegyhasználat kérdésébe, hogy ma boldog boldogtalan ezen a fedőnéven próbálná meg portékáját drágán a vevőre sózni. Nem mellékesen a nálunk is futó uniós támogatási program hosszú évek óta most nyitja ki újra igazán a támogatási bukszát a természetközeli termelési módra áttérők számára. Most viszonylag bőkezű apanázzsal lehet belevágni a biotermelésbe Ez persze nem oldja meg az ország problémáit és nem biztosítja az ellátást jó minőségű és olcsó hazai élelmiszerekből.

Mert ilyenek bizony nem nagyon vannak. A magyar tömegfogyasztásra szánt élelmiszeripari termékek túlnyomó része ugyanis - tisztelet a kevés kivételnek - nem csúcsminőség, legjobb esetben is csak közepes vagy az alatti kategóriát képvisel. Viszont az importnál (esetleg a manipulált áru beszerzéseknél) többnyire magasabb áron. Bármilyen, akár burkolt piacvédelemnek csakis akkor van értelme, ha enélkül eddig is tömegesen kerültek volna/ s kerülnének partvonalra amúgy versenyképes, gazdaságosan jó árut termelő magyar gyártók. Akkor éri meg vállalni a protekcionizmus minden következményét, ha az ebből adódó kollektív haszon meghaladja a bevezetése kapcsán várható kellemetlen hatásokat, válaszreakciókat. Például azt, hogy ha ezért majd külföldről kiszorulhatnak a magyar termékek, ami végzetes csapás lenne a hazai mezőgazdaságra és feldolgozóiparra. Egyébként érdekes megfigyelni, hogy azok a fejlett uniós államok importálják a legtöbb élelmiszert, melyek egyben a legnagyobb exportálók is. Lásd még: a kis ország, Dánia.

Értelmetlen a protekcionizmus akkor, ha az a lényege, hogy a piaci versenyt kiküszöbölve, az elavult, drágán termelő, kevéssé hatékony és nem túl jó magyar tömegtermékeket gyártó cégeknek nyújtsunk ilymódon mentőövet, mely mentőakció árát az árban vagy a plusz támogatásokban természetesen a hazai vásárlókkal fizettetnék meg. Tanulságok, utólag, azért adódnak. A lengyelek okosabban csinálták, nem adták el egycsapásra a kilencvenes évek elején a teljes hazai feldolgozó iparukat, mely megrendelést adott a saját termelőiknek és felszívta a megtermelt agrárárukat, nyersanyagokat. Nálunk ráadásul még nyomai sincsenek a termelői-feldolgozói összefogásoknak, sokkal inkább a tőkehiány miatti siránkozásoknak. Mi mindig házhoz megyünk a pofonokért.

Persze, vásárolj hazai élelmiszert! Csak nézd meg, hogy milyet és mennyiért! Ha drága és rossz - akkor ne. A hazafiságnak is megvan a gyomron és a pénztárcán számon kérhető ára és határa. Mindettől függetlenül, mi önmagunkban egy hellyel-közzel szabad világkereskedelemben, egy elvileg teljesen nyitott uniós piacon a rendcsináláshoz kevesek vagyunk. Például a tejpiac hazánkban is aktuális és jogos panaszai, a kvóták kérdése és a kereskedelmi láncok már a németeknél is napirenden lévő megzabolázási igénye csak nagyobb kitekintésben tehető helyre.

Vagy itt van például a legutóbbi hazai élelmiszerbotrány (vagy álbotrány), a fuzáriumos, állítólagos gombatoxinnal fertőzött hazai gabona kapcsán, mely hűen tükrözi, hol is tartunk ezekben a dolgokban mi tulajdonképpen. Máig nem tudni pontosan, mi történt, egyáltalán történ-e a fogyasztók egészségére nagyságrendileg káros dolog ebben az ügyben. Milyen súlyú a dolog? Netán csak egy álcázott piaci küzdelem, lejárató akció, puszta konkurenciharc jól megvezetett tanúi voltunk ismét? Egyelőre csak a kérdések sorjáznak. S az aggasztó bizonytalanság éledezik ismét a hazai termékek iránt. Jó lenne ezeket a kérdéseket minél hamarabb rövidre zárni. Mert különben - kódex és törvény ide vagy oda - tényleg mi leszünk a saját legnagyobb ellenségünk már a sarki bolt élelmiszerpolcain folyó küzdelemben is.

Röpködnek a pofonok a rendőrségnek, mint kocsmában a felesek segélyosztás idején. Ha odaüt az a baj, aminél csak az a nagyobb hiba, ha nem csinál semmit, és nem üt oda, ahová köll. Nehéz szerep, nehéz jól csinálni és nehéz szeretni ezt a csinálást. Minden felmérés azt mutatja, hogy az emberek a biztonságérzetük változásaira az egyik legérzékenyebbek. Lett légyen ennek bármilyen objektív oka, illetve pusztán szubjektív benyomáson alapuló félelem. Világrengés, általános elbizonytalanodás idején még fokozottabb ez az érzékenység.

Miközben mindenki roppantul tudja a jó megoldást, hogyan kell közrendet és közbiztonságot készíteni. Talán mégsem úgy, ahogy eddig tették és még most is képzelik. Úgy semmi esetre sem, hogy újabb akciócsoportokat, szervezeteket, testületeket állítunk föl, vagy hogy rögtönitélő pallosjogot adunk a közterületfel-ügyelőknek. Nem, nem kell csendőrség, települési őrség, hogy csak a két ellenoldali ötletelők agymenését említsem. Nem kellenek civil vakondok, megfigyelők, statáriális stallumokkal fölruházott tömbbizalmik, mentelő magyar gárdák. Semmi ilyesmire nincsen szükség. A jelenlegi magyar rendőrség létszámának önmagában is bőségesen elegendőnek kellene lennie a feladatköre ellátásához. Sokan elfelejtik például, hogy Európában többek közt kis hazánk tartja fönn a lakosság arányához mérten a legtöbb policájt számláló szervezetet.

Akkor mi a probléma? Miért mondhatta, már jó évtizeddel ezelőtt is az akkori helyzetre, a maffia leszámolások csúcsán, a jelenleg már jobbára csak testében élő egykori miniszterelnök, hogy ami itt van az nem közbiztonság? A problémának, mint a bűvös kockának, több oldala van. Elég gyorsan ki lehet rakni. De megbízhatóan üzemeltetni egy ilyen alapvető társadalmi szolgáltatást rém nehéz. Egyrészt itt sorjáznak a szűken vett szervezeti, szakmai és működési problémák. Régről öröklött, berögzött dolgok. Hogy túl nagy a rendőri vízfej, túl sok a rendőrbürokrata, az ülőrendőr, akik részben a szabályozás miatt főként papír- és igazolásgyártással, aktatologatással és a statisztikák fényesítésével vannak elfoglalva. Így érthetően kevesebb energia jut a valódi cselekvésre. A meglévő szervezeti felépítés és a múltból áthúzódó katonai szellem is gátolja a hatékony működést, a szervezeti elemek összehangolását.

 Itt van ráadásul még a dróton rángatás, a mindenkori politikai hatalom, amely mindig új és újabb ötleteket, elvárásokat zúdít a rendőrség nyakába, s melyeknek a szervilis és pozícióját féltő rendőri felsővezetés – látszólag legalábbis – mindig nagy igyekezettel próbál megfelelni. A hangsúly a látszólagos van. Jelentem, a parancsot, utasítást teljesítettük, az elvárásnak eleget tettünk! S közben többnyire ténylegesen nem történt semmi. Az eredményességet demonstráló papír viszont mindent elbír. Ezt hívják csendes szabotázsnak, ami sokszor indokolható, de aláássa a szakmai morált. Többek közt ezek is okai a mai magyar rendőrség zilált állapotának, működési zavarainak.

De azért emeljük fel szemünket a mikroszkóp tárgylencséjéről és nézzük magát a társadalmat, melyben mindez a rendőrség a mindennapok során létezik. Lehet-e egyáltalán jól működő rendőri szervezete egy alapjaiban nem jól funkcionáló társadalomnak. Ahol az önkéntes jogkövetés a kiröhögött élhetetlenség, a megvetett lúzerség szinonimája, ahol a magán és közerkölcs, illetve a jog és igazság egyre széttartóbb szálakon fut. Ahol a gazdasági visszaélések, súlyos bűncselekmények megúszásának záloga lehet, hogy milyenek a kapcsolati beágyazottságaid, s elég sokat (százmilliókat, milliárdokat) loptál-e el, és elég bonyolultan, sok papírral futtattad-e ezeket az ügyeket, mert akkor jó eséllyel megúszhatod. Míg ha cekkerrel vittél el százezret, akkor biztos a lebukás és a példás büntetés. Ahol elnézően megélhetési bűncselekmények lehet nevezni az erdőirtásokat, illetve a tyúklopásokat. Mert ezek alatta vannak a törvényhozók és a hatóság ingerküszöbén, az ott élőkén az érintettekén viszont nem.

 Állhat hát a rendőrség így időn és téren kívül. Nemigen. A saját hurcolt belső bajai és politika által ráaggatott súlyok mellett a társadalmi szerepe is bizonytalanná lett az elmúlt húsz évben. Már nem egy egyszerűbb, korlátozott rendszer elvárásainak kellene eleget tennie, hanem a sokoldalú társadaloménak és a törvényekbe foglalt legfontosabb normáknak. Amikor számtalan külső és belső romboló hatás koptatja, kezdi ki a tekintélyét, rendíti meg a bele vetett állampolgári bizalmat. A korrupciótól a köz szolgálatára alkalmatlan és méltatlan emberekig. Szolgálhat és védhet-e egyáltalán a szlogenszintnél eredményesebben ilyen körülmények közt a mai magyar rendőrség? Ha pusztán egy szereplőként kell megváltoznia ebben a csapatjátékban, akkor jó ideig még aligha.

Be vagyunk kerítve. Saját tehetetlenségünkkel. Korlátoltságunkat a korlátok sem enyhítették, hanem fokozták. Több szálon is megerősítést nyert, amit eddig is mindenki tudott, hogy egyebek közt az itthon működő pénzintézetek között nem volt (van?!) valódi piaci verseny a fogyasztókért, a számukra minél kedvezőbb szolgáltatások nyújtásában. Viszont volt a megkopasztásukban, a kedvezőtlen feltételekben, a szerződések önkényes és nem egyeztetett módosításában. S ebben nem akadt különbség, hogy külföldi anyabank hazai leányáról volt-e szó, vagy a legnagyobb „magyar” pénzintézetről, mely jelentős arányban azért szintén külföldi részvényesek, befektetők tulajdonában van. Nem is csoda, ha a fejlődőnek vagy feltörekvőnek mondott magyar pénzügyi vadpiacon a nyugati nyereségráta többszörösét teljesítették ezek bankok, a pántlikás „legnagyobb magyar”pedig egyedül többet tett zsebre mint az összes többi együttvéve. Mindezt úgy, hogy a tisztességes működés ellenőrzését ellátó, s a fogyasztók érdekeit védeni hivatott állami felügyeleti hatóságok föltett kézzel álltak. Nem szolgáltak és nem védtek. Legalábbis nem azokat, akiket kellett volna.

Tényleg szabad volt a piac – az egyik oldalról. S a pénzügyi szolgáltatók nem voltak gátlásosak, ha módjuk volt rá, visszaéltek erőfölényükkel, a fogyasztók kiszolgáltatottságával. Talán remélni lehet, hogy részben a válság hatására lesz azért némi módosulás itt, az állami szerepvállalásban, és az erre rendelt intézmények tényleg védelmet és segítséget akarnak, tudnak majd nyújtani az állampolgároknak. Vagyis: végre tisztességesen elvégzik majd a feladatukat, hiszen erre rendeltettek. Ám kissé igazságtalanok lennénk akkor, ha mindig mindenben a globalizáció mételyét és a külföldi mohó karvalytőke kezét látnák bizonyítottnak tevékenyen megjelenni. Először is a globalizációnak nincsen értékjelzője, éppúgy lehet jó és kedvező, mint ártalmas és pusztító, akárcsak az atomenergia. Városokat törölhet el a föld színéről és meghajtja a villanyhálót vagy az inkubátort. Kicsit a saját portánk előtt söpörve pedig kiderül, hogy számos hazai cég is ugyanúgy képes garázdálkodni a piacon, visszaélve az erőfölényével és megrövidítve a vásárlókat, mint a kárhoztatott multik.

Most például úgy tűnik, hogy a többnyire hazai kézben lévő malomipari középvállalkozások köptek bele a nullás lisztbe. Így nagyjából 60 milliárdot vehettek ki a zsebünkből az elmúlt pár év alatt azzal, hogy érdekszövetségként egyeztették a lisztárakat. Az árkartell tagjai még a tisztes profiton felül is jóval drágábban adták az alapanyagot, mint amennyiért lehetett volna. A hírek szerint az ügybe egy állami hivatal is belekeveredett. Ez lehet az egyik legnagyobb magyarországi kartellbotrány. Mindennapi kenyerünkben így szépen megfizettük a törvénytelen üzelmek árát. Hasonlóképp, mint kirívóan méregdrágán épülő autópályák esetében, ahol csak a legutóbbi kartell ügy után, mintegy 30-40 milliárd forint indokolatlan túlfizetést próbál meg az építőcégeken behajtani a magyar állam. Márpedig ettől kisebb hiány is komoly költségvetési ellenlépéseket, úgymint adóemelés, követel manapság a nehéz időkben. Az állam és intézményei, fizetett közszolgái tehát ebben az esetben sem voltak helyzetük magaslatán, nem látták el a feladatukat.

Láthatjuk, a tisztességtelen magatartás szempontjából nem az lényeg, hogy hazai vagy külföldi tulajdonban van-e egy cég, vagy hogy kik vezetik, még csak nem is az, hogy milyen területen tevékenykedik. Hanem hogy milyen keretek és szigorúan ellenőrzött korlátok között kell működniük. Hogy léteznek-e ezek s egyáltalán betartatják-e őket. A pénznek és a profitnak ugyanis se szaga nincs – amit már az ókorban is tudtak – se pedig nyelve, nemzetisége vagy származása. Ha megteheti, egyaránt gátlástalanul érvényesíti az érdekeit a gyengébbek rovására.

Lehet-e örülni annak, ha végleg leléptetik, ha kivonul, eltűnik Hospinvest? Örülni persze sok mindennek lehet, de okunk az meglehetősen kevés van rá. A Hospinvest eltűnhet ugyan, de a probléma, az alaphelyzet megmarad. Az egészségügy finanszírozási válsága, vagyis az a tény, hogy az exponenciálisan bővülő egészségügyi kiadások nem nőhetnek az égig, a folyamatosan csökkenő értékű járulékbevételek mellet. Ráadásul a szegény magyar egészségügyi rendszerből ezer lukon át ömlik ki a pénz. Például legalább harmadával több intézményt működtetünk, mint amennyi célszerű és hasznos lenne. Nem beszélve a területet átszövő érdekviszonyok bonyolult, pénzrabló és korrupt rendszeréről. Az évtizedek óta magunk előtt görgetett problémákról.

A halottakat el kell temetni. Nem csak kegyeletből, tisztességből, hanem hogy ne mérgezzék, fertőzzék az élőket. A magyar múlt temetetlen, hullája mellett élünk immár legalább másfél száz éve. Mérgezi is a jelenben élőket. Nincs eltemetve, elgondozva az első, az 1867-es kiegyezés, a dualista állam, benne egyebek közt a nemzetiségeket is elnyomó magyar hegemónia, mely részben törvényszerűen vitt Trianonig. Nincs eltemetve az első világháború, a rákövetkező forradalmak és ellenforradalom, és maga Trianon, a két világháború közötti rendszer, a konszolidáció, a Horty-időszak, a magyar fasizmus, a Szálasi éra, a második világháború, a népirtások és kitelepítések, magyar kommunizmus, a 1945 utáni átmenet, Rákosi uralma, az 1956-os forradalom, a megtorlások, a Kádár-időszak, a második konszolidáció és kiegyezés, s végül, de nem utolsó sorban a rendszerváltás. Ezek temetetlen hullája rontja itt a levegőt és a mindenkori utódok életét. Ködök, hitek, fantazmagóriák élnek helyette.

Nem állunk valami jól. Főként az elmúlt húsz demokratikus év hozadékára visszatekintve. A munka nem lett elvégezve, sőt bizonyos tekintetben rosszabbul állunk, mint két évtizede. Egy a trianoni témakörrel foglalkozó fiatal, elismert történész mondja, hogy megdöbbentő a tájékozatlanság, a tényekről való tudás hiánya például Trianon esetében az új, felnövekvő nemzedéknél. Az állmapárti nyolcvanas évek diákjainak jobb, teljesebb és tisztább ismeretük volt a témában. Ami szégyen.Azt hittük, változott, változik a világ. Lehet, de mi közben nem sokat változtunk. Történelmileg így alakult ki. A múlt árnyai itt kísértenek.

A múlt ismerete nélkül nem is lehet helyes önképünk és helyzetértékelésünk a jelenben. Ki az, aki azt gondolja, hogy azért nem emelheti a mindenkori magyar kormány a gáz árát a világpiacihoz, mert az aktuális vezér, géniusz, bárhogy is hívják, a saját testével tartóztatja föl az országhatáron? Mondjuk, a magyar géniuszra hivatkozva, hiszen már mi is elhisszük a saját szólamunkat, hogy tehetséges nemzet vagyunk. De erre még az orosz medve sem ad olcsóbb energiát. Kicsit olcsóbbat esetleg. De egyszer kérni fognak cserébe valamit. Mindennek ára van.

Csodálom a magyar bűvészcilindert, hogyan és miből él ez az ország. Sokan viszonylag nem is oly rosszul. Sokan mindenesetre jobban, mint ami indokolt lenne. Amikor világrekorderek vagyunk íróasztalban, párt- és hivatali bürokráciában, pénzfaló üres intézményekben, áliskolákban, semmit sem érő szakemberekben és diplomákban, meg inaktív munkanélküli eltartottban. Sehol a világon nincs annyi (ál)rokkantjáradékos, mint mifelénk, a korrupt rendszerrel együtt. Termelés pedig alig. A magyar mezőgazdaság, feldolgozó- és élelmiszeripar a padlón. És ne mutogassunk sehová, pláne Nyugatra ne. Igen, mi szabtuk el. Nemhogy Európa éléskamrája nem vagyunk, de a szomszédos, ugyanolyan vagy rosszabb helyzetből indult ká európai országok – Szlovákia, Cseh- és Lengyelország – piacává váltunk. Nem mi, hanem ők öntenek el minket áruikkal. Mi meg vagy nem tudunk mit tenni a megtermelt készlettel, vagy meg se termeljük.

Parlag ország tartja a kezét. Majd az uniós manna betömi a lyukakat, helyrehozza ezt az országot. Ami új, de ugyanolyan kapitális hazugság. Egy ilyen ország számára semmit nem jelent egy újabb pénzforrás megcsapolása, eltapsolja, aztán tartja a markát újra.Magyarországon az egyik széltől a másikig nincs hiteles, megbízható és felelős politikai erő, program, terv, elképzelés. Csak porhintés és maszlag. De az ország maga se nagyon akart eddig ilyet, csak olyan jó langyosat, hangzatosat, zavarosat, hínárosat, amiben, amivel szépen elvan az ember.

Hogy létezhet egy ország, amikor mindenki csak kivenni akar a közös kasszából, követelései, elvárásai vannak – több pénzt, nagyobb járadékot, kedvezményt, jobb ellátást –, de betenni senki se akar, vagy csak a minimális felét? Hogy miből létezik, azt tudjuk – tudta, aki akarta, s legalább a bulvárlapok, pártközlönyök címoldalánál és bulvárműsoroknál mélyebb forrásokból merít. Abból él, amiből tud, hitelből és simliből, ügyeskedik. Az állam és állampolgárai is fülig el vannak adósodva, és minden értéknek – az erkölcsinek is – lába kél, aminek még itt egyáltalán kélhet.

De az igényeink szépek és gömbölyűek. Léggömb a magasban, feszesre fújva, mondjuk: legyen általános, ingyenes és magas szintű egészségügyi ellátás. Csak mint tudjuk, e háromból itt egyszerre legfeljebb csak egy teljesülhet. Ha általános, mindenki számára hozzáférhető, akkor nem magas szintű és nem is igazán ingyenes (hálapénz). Ha ingyenes, akkor csak részben általános és nem magas szintű. Ha magas szintű, akkor nem ingyenes és nem általános. Ezeket azért meg kéne beszélni egyszer.

Húsz éve volt a nagy temetés. Hogy melyik? Hát az a kettő. A Nagy Imréé meg eszmetársáé, Kádár Jánosé. Külön-külön, de százeres tömegekkel mindenütt. Ez volt és ez maradt Magyarország. Nem nagy takarítás volt, hanem nagy temetés, az országot meg nem lehet eltemetni. Az maradt az, ami. Ebben élünk. Mégis kicsit vicces, ahogy az akkori régi és új, trónkövetelő törökök, illetve klónjaik és kreatúráik itt maradtak közöttünk. Sehol egy őszinte, friss és hiteles arc, gondolat. Feltűnő, hogy a valamikori  álliberális ifjú már akkor is milyen átlátszón, rossz színészi manírokkal öblögetett. S ugyanúgy öblöget ma is csak még fáradtabban, átlátszóbban és cinikusabban. Meg is lesz neki a kétharmada, ha a szélsőjobb nem pök bele a levesébe. Egyébként a kétharmad kétharmada nemrég még az ellenoldali kakadunak csápolt ugyanilyen izgatottan. Ilyen ország ez. Etetni kell a népet. Néha kicsi cirkusz is belefér.

A nép többsége 1956-ban sem kapitalizmust, piacgazdaságot vagy tőkés berendezkedést akart, hanem egyféle reformszocializmust, függetlenséget többpártrendszerrel, demokratikus munkásönigazgatást, több jólétet és kevesebb vegzatúrát, több nyugalmat, szabadságot és kevesebb ideológiai prést. „Teccettek” volna forradalmat csinálni. Mondotta egykor 15 millió magyar miniszterelnöki paktumhőse. De nem tetszettünk, senkinek se. Neki se. Mert amit a nép, az istenadta akart és most is akar, az nem forradalom, felfordulás és ribillió – bármilyen hagymázas álmot is dédelget a szélsőség – hanem maga a nyugodt, békés és langyos Kádárkor Plusz. Valamivel nagyobb szabadságot, de nagyjából mindent úgy, csak több pénzt, nagyobb kocsit, létbiztonságot, frankóbb jólétet, Milka csokit, Keleti Svájcot. Csakhogy Svájc évszázadokkal ezelőtt kezdett a mások pénzére, végzetére és háborújára spekulálni. Mi meg kölcsönből élünk rég. Most is. Fogunk is. Így aztán a nagy eredeti tőkefelhalmozás rendszerváltó kapitalizálódó korszakában megint csak nem maradt más, mint a lopás és a hazugság. Finomabban ügyeskedésnek, kiskapuzásnak políroztuk ezt az édes simlit. Így a komoly vagyonok többségének nem szeplőtelen a fogantatása, a volt és a jelenlegi kormányfőé, meg az eljövendőé, a kormánypárti és ellenzéki politikusoké sem. Meg a többi köz- és üzletemberé. Kicsit szebben: az elmúlt húsz évben megtörtént az elérhető (jórészt közösségi) erőforrások újraelosztása, a jövedelmek átcsoportosítása.

Ment a nagy halandzsa, zsebregyúrás, miközben a pulpituson mindenki a XX. század meghatározó magyar politikusának maszkját próbálgatja, Kádár hangját, szemcsippentését utánozzák. Össze akarnak kacsintani a nemzettel, de a nemzetnek por ment szemébe, meg szeretett volna már gyorsan jobban élni, úgyhogy nem mindig kacsint már vissza olyan jókedvűen.

A krumplileves elfogyott. Elvitte a cica. Úgy tűnik, jó időre. Míg szendereg a robogás, álmában csenget egy picit a Pannon Puma. A vidámpark bezárt. Menjenek, szórakozzanak mással. A kommunizmus nem véget ért, hanem sosem volt.  Mire a nagy csodálkozás itt, ahol emberemlékezet óta – legalább pár száz év történelmi távlatában – a csalás, lopás, hazudozás volt az elismert és megbecsült közéleti létállapot? Ká európai túléléstechnika. Hátha áthazudjuk magunkat az igazságig. De ez a legnagyobb hazugság. Aki nem hazudott, az el is tűnt a süllyesztőben. A választók nem voltak rá vevők. Aki még átlátszó, debil primitívségben is verte a lécet, az meg az utcára szorult. Újraszámlálni.

Én még olyan évet nem láttam az elmúlt húsz közül, amely jó lett volna a magyar mezőgazdaságnak. Túl hideg, túl meleg, túl nedves, túl száraz. Mindig ezekkel, illetve ezek származtatott kombinációival volt a baj. Sosem velünk. Ezek a csapások az európai kontinensen feltehetően mindig csak minket sújtanak. Nem a rossz talaj és vízgazdálkodás a felelős a belvízért, hanem egyedül az égiek. Nem mi vagyunk a felelősek a szárazságért, noha az öntözhető területeink minimális részén valósítjuk csak meg a mesterséges vízpótlást. Viszont, ami állandó és elmaradhatatlan az a jó hangos sírás. Világos: minél hangosabb, annál több pénzt lehet kisírni. Évről évre tetemes pénzeket lehet kipumpálni a költségvetéstől ilyesmire, támogatásokra, segélyekre, minden értelem, látszat és cél nélkül. A magyar mezőgazdaság ma korszerűtlenebb és elmaradottabb mint húsz évvel ezelőtt.

Az elmúlt hetek elemi csapásai után is egyre többen igényelnék az állami segítséget, kártalanítást, a kieső jövedelmeik pótlását, miközben sokan a minimális lépéseket sem tették, teszik meg annak érdekében, hogy mérsékeljék a károkat. Befizetéseik után éljenek például a kedvezményes állami káralap biztosította lehetőséggel. Mert van, aki fizet helyettük. Ez azokkal szemben is tisztességtelen, akik igyekeznek biztosítani magukat a bekövetkező elkerülhetetlen károkkal szemben. Hasonló ez, s ugyancsak kicsit furcsa, amit válság esetében is tapasztalni lehet például a bankoknál. Hogy az érintettek baj esetén a veszteséget társadalmasítják, míg a nyereséget magánosítják, megtartják maguknak. Megosztják a kockázatot, a közösség, az állami segítség révén, álljon helyt, szálljon be pénzzel, nyúljon a hónuk alá, ha baj van, míg ugyanez nyereséges időszakokban visszafelé nem működik. Legalábbis soha sehol nem hallottam még arról, hogy valamely gazdálkodó, cég vagy pénzintézet kopogtatott volna az adóhivatal kapuján, idén történtesen tetemes nyereséggel működtünk, ugyan hadd fizessünk már egy kicsivel több adót. Nem, a siker mindig saját érdem, a veszteséből meg államnak, a közösségnek is ki kell vennie segítő részét.

Az elmúlt időszak reformpróbálkozásainak egyik legjellemezőbb szólama volt az öngondoskodásra való hivatkozás, annak elősegítése, ösztönzése. A szegényedő és forráshiányos állam a szerény befizetésekből ugyanis már nem bírja úgy finanszírozni a robbanásszerűen dráguló korszerű egészségügyet, az oktatást vagy a szociális ellátásokat, mint korábban. Világos. A mindent az állami emlőtől váró lakosságot lassan vissza kell hozni a földre. Így részben vegyük át ennek terhét mi, fokozottan többet vállalva saját erőből. Oldjuk meg a problémáinkat egyre inkább magunk. Vagyis erősítsük az öngondoskodást. Csakhogy az öngondoskodáshoz a felelősebb egyéni és állami hozzáállás mellett kell még valami más is: megfelelő személyes források, melyek az állampolgárnak erre a célra rendelkezésre állnak. Vagyis: pénz. Ennek megfelelő állandó, biztos és tartós jövedelem, netán tekintélyes megtakarítások, egyéb felhalmozások. Nos, minálunk az emberek többsége számára egyik sem áll megfelelő formában és nagyságrendben rendelkezésre. Az öngondoskodás bevezetése itt tehát csakis apró lépésenként, hosszú folyamat eredményenként képzelhető el. Még akkor is szükségeltetik hozzá kedvező külső és belső gazdasági-társadalmi környezet. Tehát a jövőbeni, mindegy, hogy milyen felállású végrehajtó hatalom által elkerülhetetlenül bevezetendő reformok útját csakis ennek figyelembe vételével kell és lehet kijelölni. Ezért fontosak annyira a kis lépések, a vizitdíj és tandíj például azok lettek volna.

Kicsit nevetségesnek tűnt Simor jegybankelnök bajszának látványos ráncigálása, mogyorózása – melyben megvalósult a tiszta és feddhetetlen gráll lovagokból ál Nagy Népi Hurrál, jobb- és baloldal cinkelt egysége – a ciprusi nem offshore cégével kapcsolatos nem kisíbolt százmilliói miatt. A firtatás annyiban indokolt volt, hogy neki nem csak tisztességesnek, lépéseinek pedig törvényeseknek kell lennie, hanem annak is kell látszania. Míg például a közéletben és az állami szférában gyakorta elegendő csupán a látszat, még csak tisztességnek sem kell mindig mögötte lennie. De a kiszögellő csúcsot a szél is könnyen fújja.

Élénk vita folyik mostanában az úgynevezett adóparadicsomokról és az offshore cégekről. Magyarországon ebben a vitában a politikai célú manipulációk képesek felülírni a tényeket és a szakmai szempontokat. Azok az országok, amelyekben viszonylag alacsony a társasági nyereségadó, még nem minősíthetőek adóparadicsomnak. A szakértők szerint ha ez lenne a meghatározó, akkor Németországhoz és Franciaországhoz képest Magyarország is adóparadicsomnak lenne tekinthető, míg Magyarországhoz képest Írország lenne az. Az az állítás tehát, hogy a 10 százalékos társasági nyereségadó kulcs miatt Ciprus adóparadicsom lenne, hamis. Adóparadicsomnak az az ország tekinthető, amely tisztességtelen adóversenyt folytat, így például a külföldi befektetők odacsábítása érdekében, azoknak alacsonyabb adókulcsot kínál, mint a hazai cégeknek. További jellemző az adórendszer áttekinthetetlensége és az együttműködés, az adatszolgáltatás megtagadása más országok számára azok saját adófizetőiről, ottani üzleti tevékenységükről, bevételeikről, befektetéseikről, adóköteles jövedelmeiről. Ciprus esetében ezek egyike sem áll fenn.

Nézzünk szembe tényekkel és álljunk meg egy szóra. Mert nem ám Ciprus, a Kajmán-szigetek meg Barbados a legnagyobb adóparadicsom, hanem a miénk, ez itt. A 93 ezer négyzetkilométeres offshore köztársaság jellemezője az elmúlt húsz évben, hogy adórendszere átláthatatlan, követhetetlen, félévente módosítgatják a módosítások módosításait, amit aztán senki se vesz figyelembe. Az ilyen folyton toldott-foldott adórendszerrel péntekig sem lehet előre tervezni, nem még hogy szilárd alapon álló ötéves üzleti terveket készíteni. Igaz viszont, hogy állandó és biztos jövedelmet nyújtja a könyvelők, adótanácsadók, képzőcégek hadseregének. Az ő munkájuk, úgy tűnik, a legbiztosabb lábakon áll itt a paradicsomi adóországban.

Offshore cégeknek olyan vállalatok tekinthetők, amelyek abban az országban, ahol bejegyezték őket, semmilyen gazdasági-üzleti tevékenységet nem folytatnak, csupán más országokban keletkezett bevételeiket irányítják oda adókikerülés céljából. Nálunk ezt a megoldást már régen tovább fejlesztették, itt a cégek egy része nemhogy nem folytat-folytatott valódi gazdasági-üzleti tevékenységet, hanem a lopott bevételeit is az államtól pumpálta ki egyebek közt nem létező termékek és szolgálatások utáni adó visszaigénylésekkel. Vagy egyenesen maga az állam tukmálta rájuk a pénz a semmiért különféle támogatások formájában. A legkacagtatóbbak közé tartoztak például azok a vállalkozások, melyek komoly milliárdokat vettek föl megváltozott munkaképességű, sérült, rokkant emberek foglalkoztatására, teljesen értelmetlen látszattevékenységre. Például gombválogatásra, amit a következő napon újra összekevertek. S a támogatási összegből gyakorta csak töredéket vagy annyit sem juttatva a rászorulóknak. Így minimális vagy semmilyen befektetéssel megvolt a hatalmas hasznon, extraprofit. Most, a válság miatt különösen fontos, hogy miközben a még dolgozó, munkahellyel bíró többség tisztességesen eleget tesz adófizetési kötelezettségüknek, egyes cégek és magánszemélyek óriási összegeket vontak és vonnak ki az adózás, közteherviselés alól.

S hogy kinek paradicsomiak akkor itt a viszonyok, hát nem a kisembereknek, hétköznapi adózóknak, akiket öt forint hiányért is máglyahalálra ítél a hatóság, hanem a nagyobb tételben játszó magánzók, cégek, vállalkozások. Napi gyakorlat a százmilliós, milliárdos adó- és járulékhátralékot felhalmozó vállalkozások adásvétele, eltüntetése, kiürítése. Minden következmény nélkül. Az elmúlt két évtizedben több ezer milliárdos haszon vándorolt a csalók és ügyeskedők zsebébe, marad villákra, drága ingatlanokra és autókra, repülőkre, jachtokra és utazgatásokra – csak épp adóra nem maradt. Itt volt és itt van a meg nem fizetett tetemes adók paradicsoma. Sokan szedik apró gyümölcseit, de az igazi termését csak kevesen szüretelik.

Hát, igen. Megemelte magát és kitüremkedett neki. Európának túl nagy volt a teher. Túlvállalta magát aztán alulértékelték. Sérvkötőre szorul. Meg több Európára, több közvetlen demokráciára, több átláthatóságra, több világos és tiszta, problémamegoldó beszédre. Több konkrét cselekvésre. Uniálisabb Európára. A házi feladat nincsen elvégezve és akkor előjönnek a szörnyek, a rémek, a populisták demagógnak veszettül és mindenki maga matat a sötétben, akar boldogulni, válságot kezelni szűk nemzeti keretek között, sorokat és munkaerőpiacot rendezni, bevándorlást rendszabályozni, szociális kapitalizmust fenntartani demokratikus keretek közt. De legalábbis fékezni az utóbbi leépülését. Miközben a világ globális hullámai átcsapnak a fejünk felett és Amerika s a Távol-Kelet, India és Kína közt lassan skanzenné leszünk. Idejárnak majd nézni, hogy miként szakadt le menthetetlenül egy kontinens és hogyan lett múzeumfaluja, konzerválója az elavult, régi tudásnak, szerepnek és gondolkodásnak.

 Az egykori mestert spirituszban tartósítva nézegetik a tanítványai. Az is szép szerep persze, panoptikum figurának lenni, berendezkedni a múlt őrzőjének, a tradíciók nyitogatójának. Csak elég kevesen tudnak majd megélni belőle. Idejönnek majd messziről, leteszik a tantuszt a teremőrnek, megnézik, milyen volt Európa régen, a huszadik században. Ámuldoznak, aztán hazamennek és arra gondolnak: de jó azért, hogy nem kell ott élnünk. Mint amikor az ember régi műemlékeket látogat, akkor érez ilyesmit, szép-szép, de jó hazamenni, bekapcsolni a központi fűtést, a tévét, az internetet, kivenni a sört a hűtőből vagy mobilon pizzát rendelni.

Európa hajója lassan távolodik a huszonegyedik századtól, lemaradóban van. A 2010-re kitűzött lisszaboni program, hogy utolérni technológiában, kutatás-fejlesztésben Amerikát, sőt meghaladni, már nem hogy nem realitás, de a cél egyenesen az, hogy legalább ne legyen nagyobb a lemaradás. Miközben már Amerika (USA) maga is lemaradóban van az új, keleti trónkövetelőkkel szemben. Márpedig ha mi nem érezzük vagy fogjuk hamarosan fontosan érezni Európai szekerét tovább lökdösni előre, akár mások még ennyi sem fogják ezt megtenni és szükségesnek tartani helyettünk. A világban egyedül még Nagy-Britannia, Franciaország vagy a megroggyant Németország sem számít sokat, mi meg egyáltalán nem is látszunk, ne építsünk légvárakat, áltassuk magunkat. Nyugaton is csöndesedőben van a nagy európázás, a keleti barbarikumban pedig lassan szitokszóvá érik. A kisajtolható, magánosítható pénzek persze még jól jönnek.

Európa, a nyugat és kelet – úgy tűnik– már nem nagyon érti Európát. Egyre inkább nem. A régi lecke, a kontinenst felperzselő, kifosztó és meggyilkoló, határt majd rendszerárkokat ásó, megosztott Európa lassan kezd feledésbe merülni, De az Európa, az új tudás még nincs készen. Nem csak azért, mert mint Henry Kissinger, az amerikaiak külügyi főhéja kérdezte egykor: kit kell hívnom, ha Európában akarok beszélni? Mert lassan azért majd lenne valaki a vonal végén. De ahhoz persze az is kell, hogy az európai polgárok és politikusaik elkezdjenek beszélni arról, mit is akarnak kezdeni ezzel az egésszel itt, Európával. Mit akarnak és mit várnak tőle, s azért mit kell tenni, például milyen erőfeszítéseket, áldozatokat kell hozni. Mert ezek nélkül aligha megy majd. Különben maradnak az EP-választásoknak nevezett szűk belpolitikai, érdektelen mocskolódások, az egyre nehezedő körülmények közt egyre felspannoltabb hangnemben s egyre gyérebb valódi érdeklődés, szavazói részvétel mellett. Jó ütemben haladunk ezen az úton. Az elmúlt hétvégén ismét kisebb lett Európa. Lassan majd csak eltűnik alólunk.

De söpörjünk most a saját portánk előtt is. Igen, a házi feladatot mi itthon még úgy sem végeztük el. Most nem arról az általános felelősséghárító magyar agyrémről beszélnék, hogy mindennek mások az okai (a külföld, Trianon, Horthy, Rákosi vagy a Szent Jupát, a kékek, vörösök, narancsok és tarkák), hogy mindenki ártani akar nekünk és vesztünkre tör. Mert a legtöbbet mi magunk ártjuk, ártottuk eddig is saját magunknak. A világ ehhez túl kevés.

Hogy majd betömjük az uszító pofájukat a mi békeacélunkkal, mondta Menzel szakszervezeti bizalmija. Hát, kérem szépen, először is nem kell betömni az uszító pofáját senkinek, hanem előbb csöndben kell maradni picit, nem gágogni, különféle színárnyalatú veszedelmet emlegetni, hanem elgondolkodni. Elgondolkodni azon, hogy mit is tettünk, tettek a parlamenti pártok közös erővel azért az elmúlt másfél évtizedben, amíg idáig eljutottunk. Nem a szélsőjobb megerősödése a probléma, az csak tünet, okozat, de nem eredője a bajainknak. Mert az okokkal, a gondok kimondásával, pontos néven nevezésével és a megoldások együttes erővel való megtalálásában a mi úgynevezett demokratikus pártjaink és közéletünk eddig nem jeleskedett. Ezzel adósak maradtak, maradtunk. Ezeket a széljobb nélkül is el kell, el kellett volna végezni. Míg ellenben eddig ehelyett a ködösítés és porhintés, a saját zsebek tömködése és az egymás pocskondiázása zavartalanul folyt, pártjelvényre való tekintet nélkül. De a pofonoknak mindig van valami haszna. Lehet tanulni belőlük. Nem lenne jó a következőkre várni. Mert akkor már a fal adja a másikat. És az sokkal keményebb lesz.